Giselle

Az 1841-ben bemutatott Giselle talán az egyetlen romantikus balett, amelyet a világ minden jelentős balettszínpadán még ma is játszanak.  A balett témája egy német mondából származik: a villik esküvőjük előtt meghalt menyasszonyok, akik nem tudnak megnyugodni, amíg nem táncolják el az el nem táncolt táncaikat. Éjfélkor kikelnek sírjukból és kísértetként lebegnek a holdsütötte völgyekben, útkereszteződéseknél várnak a fiatalemberekre, és jaj annak, akit sikerül táncba csalniuk, azt irgalmatlanul halálra táncoltatják!
Mai szemmel nézve a történetet, akár Stephen King is írhatta volna. 
Ennek az a magyarázata, hogy az akkori kor polgársága hasonlóan érzett, mint a mai színházba járó közönség.  Az emberek a pénzhajhászás hétköznapjaiból olyasmi után vágyódtak, amit a vallás és a felvilágosodás egyaránt megvetett és elfojtott: a babonák és varázslatok tündérvilágába. "Ami titokzatos és távoli, földöntúli, mindaz intim és termékeny viszonyba került a balettel" - mondta Théophile Gautier. Az ég, föld, tûz, víz titokzatos lényei, a földalatti gnómok, koboldok, levegő-tündérek, lidércek, tüzes szalamandrák, folyók sellői, a sötétség gonosz boszorkányai, denevérszárnyú varázslói, démonjai, akik csak éjszaka, vagy a holtországbéli holdszférában élnek és végzetes lidércfényükkel csalogatják az embert, mind megelevenítésre vártak és várnak a balettszínpadon.
A Giselle a pécsi balettszínpadon természetesen a huszonegyedik század emberét fogja megszólítani. Adam zenéje a mai hangzásvilág követelményeinek megfelelően fog megszólalni Riederauer Richárd átiratában. És a történet a mai kor emberéhez kerül majd közel, aki szintén valami másra vágyik a színházban a pénzhajhászás hétköznapjaiból. –  Böhm György, dramaturg

A villik történetéről:
A villiknek nincs személyi igazolványuk. Ám ha lenne, akkor sem tudhatnánk róluk semmi bizonyosat. A szóbeszéd szerint ugyanis a velük való találkozás halálos, senki sem élheti azt túl. Miután hiteles tanúk nincsenek, nem meglepő, hogy ismeretlen születési helyük, idejük, bizonytalan származásuk is. Egyesek szerint közvetlen rokonságban állnak az ókori lidércekkel, démonokkal, mások pedig inkább a "sötét középkor" boszorkányait tekintik ősüknek. Hírük persze bejárta Európát, szinte mindenütt hallottak róluk. A mûvészeknek is köszönhető bizony: irodalomban, festészetben, zenében, táncban gyakorta megjelentek. A villi-ábrázolók szerzői között ott találjuk Shakespeare-t, Goethét, Heinét, Baudelaire-t, Puccinit, a magyar költészetben pedig Vörösmartyt, Tompa Mihályt, Ady Endrét, Kosztolányit, Babitsot. Impozáns névsor. Kik tehát a villik, miről szól szájhagyományuk? Heine írta le, foglalta össze  talán a legtisztábban a róluk szóló népi mendemondát: "A Villik olyan menyasszonyok, akik házasságkötésük előtt hunytak el. Ezek a szegény teremtések nem nyugodhatnak békében a sírban, halott szívükben és halott lábaikban még mindig él az a táncolási vágy, amelyet életükben nem elégíthettek ki. Éjfélkor ezért kikelnek sírjukból, csapatba gyûlnek az utakon, és jaj annak a fiatalembernek, aki találkozik velük! Táncolnia kell velük, körbeveszik féktelen őrjöngéssel, és ő táncol, megállás nélkül, míg holtan nem rogy össze." Hát bizony személyesen valóban nem lenne szerencsés találkozni velük! A színpadon annál inkább. – Hegedűs Sándor, konzulens