Kedves Közönség!

Figyelem! Figyelem! Nagyon vigyázzanak, mert szórakoztatni akarjuk Önöket, a tánc örömével, a színek, a formák játékával.
Titkos célunk valóra váltása érdekében kis apró történeteket, mozaikokat rakunk önök elé, melyekből Önöknek kell összerakni az egészet.
Szó esik, bocsánat, tánc esik itt majd a szegény, elhagyatott, magányos fiúkról, akiket sohasem szeretnek a lányok, és lányokról, akiket mindig imádnak a fiúk; a szerelemről, ami öröm és fájdalom és talán a házasságról is, szóval csupa új témáról.
Éppen ezért ajánljuk, hogy nagyon figyeljenek!

Eck Imre köszöntője
A PÉCSI BALETT – akár művészeinek, akár működésének időtartamát nézzük – a fiatal, sőt talán a legfiatalabb művészegyüttesek sorába tartozik. Most ez az alig hat esztendeje alakult művészegyüttes jelentős fordulóponthoz érkezett. Táncosainak sorából két fiatal művész is eljutott oda, hogy alkotó koreográfusként is bemutatkozhassék. Két olyan fiatal tehetségről van szó, aki itt Pécsett indult el, érlelődött és váll többre igyekvő alkotóvá.
Nehéz erről beszélni a dicsekvés látszata nélkül. De, akik egy kissé közelebbről ismerik az együttes munkáját, talán érzik és tudják, hogy nem a dicsekvés, hanem az öröm hangját hallják. Hiszen ennek a munkának a gyümölcseit nem csak a közönség elé vitt, sok művészi gonddal és fáradtsággal kialakított művek jelentik, hanem idetartoznak a művészek belső formálódásának, alkotóvá érésének eredményei is, amikről a közönség csak elvétve hall valamit. Nincs nagyobb öröm annál, mint látni és elérni, hogy aki tegnap ígéretes tehetség volt, az ma már bizonyító művész. Nincs nagyszerűbb érzés, mint végigkísérni a fiatal alkotót első bátortalan próbálkozásaitól a művészi mondanivaló sikeres megfogalmazásáig.
Nincsenek csodák természetesen, és a művészetben még talán véletlenek sincsenek. A amiről itt hírt adunk a Pécsi Balett életéből – kedvező körülmények között – normális folyamat egy művészi együttes fejlődésében.
Goethe azt mondta: „A tehetség – munka.” Nincs olyan tehetség, amely önmagába zárkózva, a próbáktól, az erőkifejtéstől elzárkózva megérhetne. Csak a napról-napra merészebb kitűző, nagyobb erőpróbát vállaló művész munkája hozhatja meg a várt eredményt.
Ilyen munkának az eredménye, beért gyümölcse ez a mostani műsor.
És az én jutalmam, hogy ebben a munkában részt vehettem. ennél a mindenkor izgalmas, jóleső érzéseket keltő folyamatnál tíz első lépésektől a mai napig jelen lehettem.

A Pécsi Balett több mint egy héten át reprezentatív előadássorozattal vendégszerepeit Budapesten, a Madách Színház színpadán. Az együttes számára nemcsak az újabb budapesti bemutatkozás tehette vonzóvá ezt az eseményt – hiszen talán még otthonában sem igen nyílt alkalma ilyen folyamatos fellépés-sorozatra – hanem az a lehetőség is, hogy műsorain felsorakoztathatta repertoárjának legérdekesebb, legértékesebb darabjait. Aki a Madách Színházban végignézte ezeket az előadásokat, hű képet kaphatott a Pécsi Balett többéves nagyszerű munkájáról, művészi törekvéseiről, céljairól, s azokról az eredményekről, melyekkel ez az együttes Eck Imre vezetésével máris korszakot teremtett, s önálló stílust képvisel a magyar balett életében.
Pécsi beszámolókban ismételten leírtuk már, hogy a mai magyar zene milyen hatalmas ösztönzést kapott ettől az együttestől. A budapesti műsoron ezek az új magyar művek is jelentőségüknek megfelelő hangsúlyt kaptak, hiszen már az első estén öt magyar szerző, Szöllősy András, Petrovics Emil, Kurtág György, Láng István és Kincses József művei szerepeltek, az együttesnek olyan repertoárdarabjai, melyek Budapesten még ismeretlenek voltak. Következő estjük meg ősbemutatóként vitt színpadra új magyar műveket. De nemcsak a mai magyar zene, hanem a múlt mai, korszerű értelmezésére is meggyőző példákat mutatott ez a kitűnő együttes. Hozzámérte tehetségét a XX. század olyan klasszikusához, mint Bartók Béla, gazdag művészi fantáziával, invencióval fordult a barokk zene olyan mestereihez, mint Vivaldi és Couperin. Múlt és jelen tehát közvetlenül, magától értetődően kapcsolódott egymáshoz a Pécsi Balett programján, s ez így is van rendjén.
Bemutató-estjükön három új koreográfia szerepelt, s Eck Imrének egy régebbi alkotása Etűdök címmel. Couperin zenéjére. Eck egyik legszebb, legpoétikusabb, legátgondoltabb koreográfiája ez, a Couperin-etűd. S talán a legmuzikálisabb is: minden zenei gesztusnak, karakternek, vagy akár apróbb dinamikai, hangsúlybeli effektusnak sikerült értelmet adnia. Pécsi beszámolónkban annak idején méltattuk már ezt a koreográfiát, de nem szólhattunk a három újdonságról, mely a Madách Színházban került először a közönség elé. Két fiatal koreográfus, Tóth Sándor és Fodor Antal munkája a három balett, egyben bizonyítva, hogy Eck Imre mellett milyen kiváló tehetségű alkotóművészek tudták kibontani tehetségüket.
Gonda János: Székek című balettszatírája a könnyed játékosság, az irónia hangján, elegáns közvetlenséggel és kedvességgel fogalmaz meg nagyon is komoly mondanivalót. Témája az emberek kíméletlen harca az érvényesülésért, a magasabb pozícióért. Ennek a társadalmi rangnak és hatalomnak jelképei a székek. – Tóth Sándor koreográfiája színes, ötletes, változatos: a játékos, mosolyt keltő ötletektől a csípős iróniáig, a szellemes persziflázsig széles kifejezési skálában tudja megtalálni eszközeit. Az egészre ugyanakkor a könnyed elegancia, s a választékos ízlés jellemző. – Gonda János jazz-stílusban írt zenéje kitűnő alkalmat ad a téma kibontására. Gonda is az a művész, akinek ízlésében, kulturáltságában, ötletességében mindig bízhatunk. – A játék főbb szerepeit Csifó Ferenc, Bretus Mária, Deb-reczeni István, s Gallovits Attila táncolta, kitűnően.
Az olasz barokk egyik legnagyobb mesterének, Antonio Vivaldinak zenéjére készült a bemutató-sorozat következő darabja, a Ballo concertante Fodor Antal koreográfiájára. Fodor munkájának nagy értéke, hogy mindig a zene átköltésére törekszik. Arra, hogy a tánc, a mozdulatok poéziseivel fejezze ki a zene gesztusait, hangulati, érzelmi mondanivalóit Fodor Antal koreográfiájára is csak azt mondhatom, hogy rendkívül muzikális, meggyőző. Újjá alkot és nem illusztrál. Talán az első tétel tűnik a Vivaldi-zene vitalitásához, életszeretetéhez képest kissé egysíkúnak. De a lassú tétel megkapóan szép és szuggesztív, s Fodor Antalnak nagyszerűen sikerült a zárótétel átköltése is. A befejezés előtti leállás, a mozgások lassulása mint a zenével tökéletes harmóniában levő záró-effektus, egyenesen remekbe sikerült. Az együttesből Aradi Mária, Csifó Ferenc, Árva Eszter, Bretus Mária, Stimácz Gabriella, Uhrik Dóra, Herda János nevét jegyezzük fel.
Az est talán legnagyobb érdeklődéssel várt eseménye a Cirkusz bemutatója volt Karinthy Frigyes ismert novellája nyomán, Ránki György zenéjére. Ránki műve az utóbbi évek egyik legjobb magyar balettzenéje. A groteszk, triviálistól egészen a tragikumig, a megkapó líráig sokféle tartalmi mondanivalóval. Ránki zenéje sem szabadulhatott, már témája miatt sem, minden »cirkusz-zenék« felülmúlhatatlan, zseniális mesterének, Sztravinszkijnak hatásától, hiszen a nagy orosz zeneszerzőnél kapott ez a hang mélyebb értelmet, akárcsak Chaplinnél. De ezek a hatások egy határozott egyéniség átformálásával jutottak el Ránki művébe, melynek stílusa, kifejezésmódja végig egyéni, s jelentőségteljes. – Tóth Sándor koreográfusnak nem volt könnyű dolga, amikor a játékosból a filozofikusba, a groteszk-ironikusból a tragikusba szüntelenül átjátszó történetet színpadra vitte. Tóth egyéniségének színessége, kifejezésmódjának változatossága ebben a műben derült ki igazán. Egészen más eszközöket sikerült találnia, mint a Székek koreográfiájában. Stílusa mindig érzékenyen rátalál a mondanivaló helyes kifejezésére, s magabiztosan válik úrrá a darab kényes buktatóin. – A szereplőgárdából elsősorban Hetényi János gazdag érzelmi skálájú, kitűnő alakítását kell említenünk az ifjú szerepében. – Remek karakteralakítást kapunk Eck Imrétől (cirkuszigazgató), megkapóan kedves lírai figurát Árva Esztertől (mezítlábas lány). Elismeréssel szólhatunk Aradi Mária (a cirkusz csillaga) Domján Tibor és Debreczeni István szerepformálásáról, megbízható technikai felkészültségéről is. – A rendkívül kifejező díszleteket Vata Emil, a hangulatteremtő, kiváló jelmezeket Gombár Judit tervezte.

Fábián Imre // Film, Színház, Muzsika, 1966. június

E balett célja a zenei élmény vizuális megfogalmazása, a zenei mű látvánnyá való átformálása. A zene kiválasztása azonban önmagában hordozza a gondolatot is, amit a koreográfus ki akar fejezni. Ez a balett vallomás. Vallomás az élet elpusztíthatatlanságáról, az életet élés nehézségeket legyőző, mindig tovább, előrelépő szépségéről.
Vivaldi az olasz barokk zene legjelentősebb alakja. Alkotásainak nagy része program-jellegű, s emiatt kiválóan alkalmas a balettszínpadra. Zenéje szinte újjászületését éli napjainkban. Concertóira Eck Imre, a pécsi együttes vezetője is készített már koreográfiát. A Balle concertante koreográfiáját az együttes fiatal szólótáncosa, Fodor Antal alkotta.
A szimfonikus balett a mozdulat nyelvén, képekben akarja megfogalmazni és elmondani a zenei élményt. Itt nincs cselekmény és történés, csak kőltői szépségű játék és mozgás. A balett különös légkörét és drámai szépségét az az ellentét adja, ami a zene barokkos bája, kecses és játékos hangulata, valamint a mozdulatok modern, újszerű formavilága között feszül. A három részes balett első és utolsó tétele mozgalmas, feszült kép-beszéd, a középső tétel elégikus hangulatú páros-tánc. A balett drámai hangulatát a fekete-fehér ruhák, a pozitív és negatív formákat kifejező jelmezek fokozzák. A zene a szólóhangszer, a hegedű és a zenekar kontraszthatására épül. Ehhez simul a koreográfus is: a táncosok szóló és karban történő mozgatása, szembeállítása.
A balett vallomás a férfi és a nő összetartozásáról, szövetségéről, az összefogás erejéről. A balett az ember én az élet szépségét, elpusztíthatatlanságát hirdeti. Ezt a mély és nagyon igaz gondolatot lírai hangon, egyszerű és nemes mozdulatokkal mondja el e tánc.

E balettszatírában egy szimbólum körül küszködnek, botladoznak a maguk tragikomikus módján a balett szereplői. Mit szimbolizál a három szék, pontosabban a székekből épített lépcső? Miért verekszenek egymás és saját emberségük ellen azok az emberek, akiket bírálunk? Azért, amit „kedvezőbb társadalmi státusznak" szoktak nevezni. Pedig ezek az emberek az előjáték tanulsága szerint összetartoznak, természetük szerint egymás kezét, a kölcsönös megbecsülést keresnék – de a székek szuggesztiójában élnek. Valaki három szék között is mindig a földre ül. Őt búcsúztatja, és reményünk szerint ezt az egész „székfoglaló” magatartást is a zárókép: a komikus requiem.

Száll a kakukk

Hányszor csukjuk be a szemünket egy előadáson azért, mert már nem bírjuk nézni? Hányszor fordul elő, hogy kizökkentenek minket direkt, de mégis a sajátunknak érezzük a történetet? Hányszor sírjuk el magunkat még a tapsrend alatt is? …annyiszor, ahányszor csak játsszák Pécsett a Száll a kakukkot…
Több mint ötven éve jelent meg Ken Kesey regénye, a Száll a kakukk fészkére. Néhány évnek kellett csupán eltelnie ahhoz, hogy színpadi adaptációja is elkészüljön, Dale Wasserman által. Aztán jött a nagysikerű film, rengeteg feldolgozás. Ma, talán lehet azt mondani, hogy Magyarországon virágkorát éli a Kakukk...a Vörösmarty és a Belvárosi Színház után, a pécsi közönség előtt is látható, mégpedig balett előadásként.
S hogy miért kedvelik ennyire sokan? Talán ez a legnehezebb kérdés, hiszen hiába egy biztos darab, ha valaki színpadra szeretné vinni, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan teszi. Maradni kell az alapoknál, de mégiscsak kell bele mindig valami új. Egy elmegyógyintézetben játszódik a gondosan felépített történet, mely több dolgot is „vizsgál” egyszerre. A középpontban az emberi természet pszichológiája áll, de szorosan ott van mellette az egyén és a hatalom viszonya, a barátság, valamit a kiállás önmagunkért és másokért. Pécsett, Vidákovics Szláven rendezésében az összes feltárt téma megjelenik. Igyekszik lefedni a történet egészét, és megmutatni azt, hogy mennyi fájdalom van valójában egy elmegyógyintézet falain belül.
Amint beülünk a nézőtér soraiba, részesévé válunk a történetnek. Még égnek a villanyok és zsizsegnek az emberek, de a táncosok már a színpadon vannak és azt csinálják, amit valószínûleg mindig szoktak. Egy elmegyógyintézetet látunk. Ágyakkal, ráccsal és a „furcsa” lakóival. Van, aki a babáit ölelgeti, van, aki öngyilkos szeretne lenni és van, aki csak a padlót söpri. A lényeg, hogy mindenkinek van egy mániája, egy jellemző tulajdonsága, ami csak az övé, és ezt nem ölheti ki belőle senki. A díszletet és a jelmez is, melyet Fenyő Péter munkájának köszönhetünk, teljesen megjeleníti a nézőknek az elmegyógyintézet légkörét. Nincs stilizálás, minden olyan, amilyen valójában lehet. Az ápoltakon fehér és zöld pizsamaszerû ruhák és a környezetben kissé kopott ágyak, székek és asztalok, na meg egy függönnyel eltakart, titokzatos helyiség.
Amint lekapcsolódik a lámba a színházteremben, kiderül a szoba titka. Elektrosokkolnak valakit. Nem tudjuk mért, és hogy ki az, de szinte érezzük a fájdalmát és becsukjuk a szemünket, hogy legalább látnunk ne kelljen a kiabáló ember árnyékát. Tehát a darab egy hatalmas súllyal indul, aztán próbál megnyugtatni az intézet „vicces” lakóinak megismerésével. Ez a dinamika végigkíséri a két felvonásos mûvet. Nyomaszt, majd felold.
A koreográfia Vincze Balázs munkája. Egy lendületes, érzéki, mégis zavart mozgást hozott létre, mely abszolút illeszkedik ahhoz, amit a történet megkíván. A tánc nyelve kifejező és ízléses, ennél talán többet nem is vár el a közönség. Azonban itt volt valami plusz. A főszerepben Tuboly Szilárd volt látható a szeptember 30-ai bemutatón McMurphy-ként, aki egy szabadszellemû figura, egy fegyenc. Mikor először lépett színpadra a darab során, egy vagány, tettre kész fiút láttunk. Ha szabad így fogalmazni, akkor nem balettos, hanem inkább a hip-hop tánc világából merített mozdulatokkal. Piros sapkában, szinte különcnek láttuk a színpadon. A mozdulatai neki változtak a legtöbbet a darab során. A szabad, öntörvényû, bátor mozdulatokból a végén már csak a lágyság, de mégis a férfiasság juthat a néző eszébe.
Mindkét felvonás rengeteg olyan jelenettel rendelkezik, melyben egyszerre több táncos mozog. Ennek nehézsége, hogy a nézőnek mindenhová figyelnie kell. Ezekből az egyszerre mozgásokból pedig sokszor egy csúsztatott koreográfia alakul ki, szép váltásokkal és egységes mozdulatokkal, s a nézőnek még mindig több helyre kell figyelni egyszerre. Ez vitatható, hogy mennyire van rendjén, hiszen rengeteg olyan előadás van, ahol egyszerre több dologra kell figyelni. A pécsiek megtalálták azt a pontot, ami még nem sok egy nézőnek. A darab témája megengedi, hogy zavart érezzünk a színpadon, hiszen egy elmegyógyintézetben vagyunk.
A klasszikus baletti forma manapság már nagyon kevés helyen van jelen. Mondhatni, hogy divat az „alter”. A modern és kortárs mozdulatok mindenhová belopták magukat. Ez részben átok és áldás is egyszerre a balett kedvelőknek. Átok, hiszen részben hiányoznak a „régi” mozdulatok, a pirouette-k és a plié-k, amit elvárunk egy balett előadástól, és nem mehetünk el amellett sem, hogy egyre divatosabbá vált a klasszikusság. De! Áldás, hiszen itt a nagy felfedezések ideje. Vincze Balázs pedig nagyon jó felfedezéseket tett. Határokat feszegetett és a táncosok - a darabból ítélve- szívesen vették ezeket a határokat. Sok moderntánchoz köthető mozdulat látható, akár többen, akár egyedül táncolnak a mûvészek. A koreográfiához sorolnám még a tárgyak használatát. Rengeteg mozgás történik az ágyakon, az asztalokkal és a székekkel. Legtöbbször látni a táncosokon, hogy zavarják őket az eszközök, de szerencsére Pécsen ez nem szokás. Szinte együtt mozogtak a tárgyakkal, együtt éltek velük.
A tánc mellett az előadás nagyon fontos részét képezte a zene. A fiatal zeneszerző, Kovács Benjámin mûve sokak tetszését elnyerte. Nem hiába...A klasszikus zenei mûfaj mellé számtalan stílus helyesen be lett csempészve. A koreográfiával érdekes viszonyban volt a hangzásvilág. Nem mindig követik le egymást. Van, hogy mikor a táncot nézve egy kis nyugalmat várna fülünk, de éppen akkor jön egy bonyolultabb, izgalmas téma a zenében. Talán ez adja a darabnak azt a bizonyos pluszt is. Egyetlen ponton borul fel a néző komfortnézete az előadás során. De akkor nagyon! A rendező döntése alapján bekerült egy nem csak hogy kortárs, de mûfajilag sehogy sem köthető dal Kovács Benjamin szerzése közé. Tehát, szó szót követ, Helló lányok! Halott Pénz sláger dübörgött a Pécsi Balett színpadán. Nehéz eldönteni, hogy ez mennyire helytálló. Hiszen a darab szempontjából érthető hogy kellett a váltás a jelenetbe, ezt nem is vitatom, de valóban ez kellett volna? Egy olyan dal, ami egy bizonyos réteghez szól- persze a balett is- de nem biztos hogy megfelelő kizökkentő egy mind zeneszerzői szempontból, mind koreográfiailag és zeneileg is szépen felépített előadásban. A váltás valóban jó ötlet volt egy mai, „divatos” zenére, de nyugodtság töltötte el a nézőteret, mikor újra Kovács Benjamin zenéje volt hallható, hiába nem a klasszikus vonal volt követve itt sem. Bár néha elment egymás mellett a hangzás és a látvány, ez tökéletesen tükrözte a darab lényegét is.
Az elmegyógyintézetben Ratched nővér uralkodott. Csak az ő akarata teljesülhetett, ezzel szembe ment McMurphy karaktere. Hamar szószólója lett a többi ápolt betegnek a habitusa által. Szembe ment a hatalommal, és menekülni akart a többiekkel együtt. Ha a nővér a zene, McMurphy a koreográfia, vagy akár fordítva. Ez azért is lehet helytálló, mert van mikor vonzódnak egymáshoz és figyelik, lekövetik a másikat, s van, mikor elbeszélnek, vagyis eltáncolnak egymás mellett...pont, mint a zene és a koreográfia. Hol ez irányít, hol az.
A Száll a kakukk azon darabok egyike, melyeket nem elég egyszer elolvasni. Meg kell nézni filmen, színházi előadásban és természetesen balettként is. Mindig lehet aktualizálni. A társadalom és az egyén viszonya, a harc másokkal és önmagunkkal örök probléma. Egy remek rendezést, zenét, koreográfiát és látványvilágot köszönhetünk Pécsnek. Szálljon messzire álltaluk a kakukk...

Birkás Zsófia // pecsinapilap.hu, 2016.10.27.

Egy lelkes ifjú arról álmodozik, hogy magakomponálta hegedűmelódiájával fellép majd a cirkuszban. Játékát durván megszakítják. A mélyen sértett ifjú álomba merül. Álma a megszakított melódia élményét variálja: nagyon sok megpróbáltatást, értetlenséget és erőszakot legyőzve lélegzetelállító magasságba emelkedik, ahol végül eljátszhatja az embereknek azt a régi-régi melódiáját.
A balettpantomim zenéjét és librettóját Ránki Györgyi irta. Ránki 1907-ben született, Kodály Zoltánnak volt a tanítványa, az új magyar zeneszerzőnemzedék tagja. Számos balettzenét komponált; Pomádé király cimü operáját a Magyar Állami Operaház 1953-ban mutatta be. Új művének ötletét Karinthy Frigyes, a kitűnő filozofikus-humoros író novellájából merítette.
A balett realisztikus, a valóság síkján játszódó előjátékkal kezdődik: egy lelkes fiatalember, Titusz egy csodálatos dallamot őriz, rajong a zenéért, a Cirkusz Csillagáért. Játékét durván megszakítják, majd lefekszik és elalszik. Minden későbbi esemény Titusz álmában, de valójában a századforduló Budapestjén történik. Megjelenik a Globusz cirkusz igazgatója, Titusz megismeri a bohóciskolát, találkozik a Cirkusz Csillagával. Titusznak van egy dallama, szíve legőszintébb vallomása, hegedűjével ezt akarja mindiek kinek eljátszani. Az álomban megjelenő alakok azonban nem hallgatnak rá, sőt épp ettől a dallamtól akarják a fiatalembert megfosztani: van, aki erőszakkal, van, aki csábítással. Az igazgató újabb utakra ragadja Tituszt, a Haláltánc, a Fegyencek tánca forgatagával akarja megtörni. Végül légtornász lesz a fiú, a cirkusz világa egészen befonja, de addigra már megöregszik. A régi dallamot azonban még most sem felejtette el, s élete legmerészebb produkcióján, egy balansztorony tetején újból előveszi a hegedűt s eljátssza végre azt a régi-régi melódiát, amit eddig sosem hallgattak meg az emberek.
Tóth Sándor, az együttes fiatal táncosa és koreográfusa a pantomimikus játék és az újszerű balett-mozgás elemeiből építi föl a színpadot. A játék világos vonalvezetése azt mondja el, hogy az embertelen kapitalista környezet magánossá teszi a művészt, de az igazi alkotó megőrzi és végül ki is tudja mondani szívének legbensőbb vágyait, gondolatait.