A negyvenötödik évben – Magyar koreográfusok estje

„A jubileumok...”– idézem Balikó Tamás színigazgató köszöntőjét a műsorfüzetből – „...olyan mérföldkövek, amiknél óhatatlanul megáll az ember.”
Megáll, megfordul és visszanéz. Nosztalgiázik, esetleg mérlegel és fontolgatja, hogyan tovább. Még akkor is, ha a tényleges jubileum egyelőre nem jött el (az majd 2005-ben lesz), a hangulat az „előtisztelgéssel” máris feldobva: nosztalgiázásra, – esetleg mérlegelésre és fontolgatásra sarkall.
Jó az est címe: Magyar koreográfusok estje, végre nem valami költői blabla látomásokból, emlékekből, szárnyalásból, időből (stb.) összemontírozva, ahogyan ez kényszerű szokássá vált nálunk, Magyarországon, ahol minden estnek címet kellett adni akkor is, ha a benne foglalt egyfelvonásosok-nak megvolt a maguk saját címe.
Hangsúlyt kap tehát az, hogy bár az elmúlt 3-4 évben egy élénk európai vérkeringésbe kapcsolódott be a társulat, Keveházi Gábor (sőt eleinte elsősorban Egerházi Attila) kapcsolatai révén járt erre nem egy elismert nyugati művész –, most ezt az „up to date” európaiságot kizárólag magyar alkotók bizonyítják. Jó a gondolat, hogy ne egyetlen lehetséges stílusirányzatot mutasson fel ez az est, hanem azt is: a magyar koreográfusok alkottak frisset és európait már „azelőtt” is, és van itt stílus többféle, amely megérdemli, hogy ráirányítsuk a figyelmet, s ne merüljünk el fejtetőig az éppen legdivatosabb stílusirányzatban.
Jó ez azért is, mert egy ilyen mérföldkő-esten (ne mondjuk tehát, hogy jubileum;) egy társulat fel szeretné mutatni: itt tartunk, ezt tudjuk, ezek vagyunk mi most. Keveházi Gábor balettigazgató szándéka pedig ennek megfelelően az volt, hogy rámutasson: ilyen frissek és fiatalok vagyunk, ilyen sokféle technikát és stílust ismerünk, tudunk és szeretünk.
Elsőként rögtön azt a technikát, melyen a hazai hagyomány szerint a profi táncos felnő: a klasszikus balett nyelvet. A Pécsi Balett történetében ennek a nyelvnek tiszta használata Tóth Sándor egyes alkotói periódusaira volt jellemző, hiszen az alapító Eck Imre épp innen elmozdulva próbált újat, egyedit alkotni.
Az est tehát a klasszikus balett formanyelve előtt tiszteleg elsőként Keveházi Gábor „Etűdök” című darabjával. Jó ötlet, jó megvalósítás. A színen két balettrúd (a mindennapi tréning kelléke), amúgy tiszta, üres színpad, háttérfóliával. Elsőtől az utolsó pillanatig csupa mozgás: virtuóz staccatók, széles andanték, megállás nincs, még az árnyékok is röpködnek a fóliafalon. Láttunk ugyan hasonló szimfonikus művet itthon: a dán H. Lander betanítását jó 30 éve az Operaházban, de az Cserny zongora darabjaira, a tréning alapoktól a csúcsig szisztematikusan építkezett. Keveházi árnyjátékos, vibráló mozaikművének nincs ilyen íve: rendezői elve a változatosság. Az előadók számára óriási a kihívás, ki is tesznek magukért, esetenként akár a darab rovására is. Olyankor nevesen, amikor több táncos egyszerre, egy sorban, azonos mozgást kell végezzen, s az egyiknek – nyilván, amelyiknek könnyebb – jóval feljebb lendül a lába, mint a mellette állónak. (A klasszikus kompozíciókban egyedül a szólista engedheti meg magának, hogy olyan pillanatokat nyújtson, amilyet más nem tud: a kórusmunka szigorú unisono-t kíván.) J. S. Bachot hallgatni csaknem fél órán keresztül gyönyörűség: hangjaira tényleg táncolnak még az árnyak is (remek a világítás!): a kompozíció erősségei az allegro tempókra írt lépéssorok, kevésbé kihasználtak a nagy, áradó, ünnepélyes forték. Külön érdem a jelmezek visszafogott, unisex alkalmazása: az egységes fekete nadrág és szürke fölső jelzi: ebben a munkában mind egyenértékűek, átvitt értelemben azonos neműek vagyunk.
Román Sándor az est első vendége, a „Vágyak vándorlása” alkotója. Román, aki 5-6 éve üstökösként robbant be a hazai táncszínre sajátosan kitalált „népi dizsi” stílusával, az elmúlt évben többször is kirándult balettegyüttesekhez, hogy kipróbálja azt is, milyen ebben a közegben –, nyilván erősen alkalmazkodva – dolgozni. Ez a kísérlet hol jobban, hol kevésbé sikerül, bizonyára van ennek több, az alkotón kívülálló oka is, elsődlegesen azonban – valószínűleg – az időhiány.
A néhány napos, maximum 1-2 hetes vendégalkotás átka a kölcsönös megismerés hiánya, a felületen maradás. Ez történt most is: érzésem szerint a táncosok sincsenek egészen otthon abban, amit csinálnak (hogyan lennénk akkor mi, nézők), s jobb híján előadnak gesztusokat, mozdulatokat. A vágy, melyet – a hátsó sorokból már alig láthatóan – egy nyakék szimbolizál, mely a férfi kezéből átkerül a vágy tárgyára: a nőre, hogy a végén, a beteljesülés elmúltával lekerüljön róla, csak zárójeles ürügye az arányos, tiszta, bár nem túl érdekes páros és csoporttáncoknak. Színes jelmezeivel (Tresz Zsuzsa remekelt az egész estén) és fényeivel azonban ez a darab is idézi a magyar táncpaletta –, sőt, Tóth Sándor és Fodor Antal egyes darabjai révén a Pécsi Balett – egy szegmensét: a mesélőst, látványost.
A közönség kegyeit keresi továbbá a fülbemászó, filmzene típusú zenei kíséret. (Chr. Young, Th. Newman)
A szünet után átugrunk abba a stílusvilágba, amelyet az elmúlt pár év Pécsre is elhozott: az európai kortárs tánctrend: a gravitáció és az emberi test törvényeinek összhatásából keletkező mozdulatok világába. Fejes Ádám az Uhrik Dóra vezette pécsi iskolaműhelyből indult el évekkel ezelőtt Hollandiába, ahonnan nemrég hazatért, s az utóbbi pár évben Budapest alternatív színpadain kívül Miskolc, Szeged, Pécs, Győr láthatta betanításait. Ezeket kemény és virtuóz, ugyanakkor mélyen érzelmes és érzéki mozgásnyelv jellemzi, s ha mégoly „technikás” is, sosem steril, mindig nagyon mélyről szakad ki.
Ilyen az „Origó" is, amely egyben két táncművész jutalomjátéka (Spala Korinna, Lovas Pál), egyéniségükből alakul, formálódik a színpadi történés –, és ezzel a legnemesebb múlthoz köti a jelent, hiszen Eck Imre, az alapító is az előadó személyiségét használta inspiráló gyúanyagként műveihez. Múlt és jelen kapcsolódik a két előadó által is (korkülönbségük negyedszázadnyi), miközben a darab nem sulykolja a generációs témát. Két lény érzetei, érzései kerülnek itt egymás mellé, hogy aztán meg is ütközzenek. Lovas Pál nem az idősödő férfit jelenti (L. P. ugyanis hosszú évek óta egyszerűen nem idősödik), hanem színtisztán saját lényege. Nem először találja meg benne ezt egy koreográfus (viszont csak másodszor, mert eddig ez rajta kívül csak Horváth Csabának sikerült a budapesti „Alkonyodó”-ban 2000-ben). Sajátja az a belső stabilitás, az a mozdíthatatlanság, mely csak saját akarata szerint hajlandó megmozdulni, hogy aztán szárnyaljon akár. Egyszerűségében is különös és megkapó. Mellette Spala Korinna csupa ideg, csupa izom, csupa nyughatatlanság. Tökéletesen magáévá tette Fejes Ádám vég nélküli karmozdulatait, súlyhasználatát, mint ahogyan – érzékenysége és intelligenciája révén – magáévá tett eddig minden olyan stílust, melyben színpadra került. E két energia jó ideig egymástól elkülönülten működik, majd összeér, hogy azután ismét visszaálljon a régi rend. Az alkotás bensőséges, személyes hangját erősíti a különlegesen jó minőségű: kemény, de érzelemgazdag kortárs zene. (Kunert Péter)
Az utolsó felvonás átengedi a terepet a felszabadult, boldog nosztalgiázásnak, ha nem is pécsi, mert bátran mondhatjuk: összmagyar balett-múlt felé. Seregi László örökzöldje, a „Változatok egy gyermekdalra” igazi ajándék – immár 26 éve – mindazoknak, akik úgy ülnek be a színházba, hogy szeretnének érezni (picit szomorkodni, többet megbocsátani és még többet örülni); kicsit elgondolkodni is (az élet megkerülhetetlen sajátosságain), valamint szép és rafinált klasszikus táncot látni, jó előadásban. Dohnányi Ernő és Seregi humánumtól, boldogságtól-boldogtalanságtól áthatott játékát nem lehet nem szeretni. Íme, eljött ez az ajándék Pécsre is, hiszen: ha magyar koreográfusok, akkor élő legendánkról, Seregi Lászlóról nem lehet megfeledkezni.
A feladattal szépen megküzdenek a helyi táncosok, két nem akármilyen operaházi vendég erősítéssel (Volf Katalin és Castillo Dolores), mindazonáltal érezhető, hogy ez a profil azért „kilóg” a pécsi hagyományból éppúgy, mint a mai együttes napi gyakorlatából.
Így összegez, így tekint egyszerre vissza és előre ez az est, és érthető a szerkesztése is, bár a sorrenden lehetne vitatkozni. Ha a mérföldkőnél való visszatekintéskor úgy összegeznénk, hogy egyben utaljunk a jövőbe mutató útra is, akkor az optimális sorrend: Etűdök, Változatok egy gyermekdalra, Vágyak vándorlása, Origó.
A valóságban a szerkezet a néző közérzetét veszi figyelembe (bizony nem utolsó szempont egy előadás összeállításakor!), „őt” kívánja először bemelegíteni, ekkor ad neki szellemi feladatokat, hogy azután hagyja önfeledten feldobódni.
Vajon mi lesz a 46. évben: melyik úton megy tovább az amúgy jó karban lévő, egyéniségekben bővelkedő művészcsapat? Keveházi Gábor a jövő szezontól a Magyar Nemzeti Balett igazgatója lesz.
Ez a téma viszont jelen írás keretei között már nem férne el, hagyjuk máskorra.

Lőrinc Katalin // Echo, 2004/4-5

„A vágy ad erőt a tettre / A tett éri el a célt / S az elért cél unalma / Vággyá főti a vért” – Román Sándor

Pontok vagyunk, melyeken érzelemtöredékek, vagy akár egész életek villannak át, érintve vagy érintetlenül hagyva azok további irányát. Minden találkozás fontos, de akad közöttük olyan, ami megváltoztat minden addigit és létrehoz valami újat. Nincs konkrét történet! Érzelmek, impulzusok, érzékelések, történések, érintkezések és nem érintkezések vannak. Az előadók mozdulnak... kifejeznek. A nézők nem mozdulnak... befogadnak.
Hiszem, hogy a tánc képes meghaladni a fizikai és intellektuális határokat egyaránt. Hiszem, hogy olyan önkifejezési forma, mely – egy aktívabb és kreatívabb kulturális közegben – közelebb viszi a régi, a mai és a jövő generációit egymáshoz. A jó színház is egy ilyen kulturális közeg. Szerencsésnek tartom magam azért, mert olyan közönségnek alkothattam, amely nem csak ismeri a Pécsi Balett múltját, hanem érti és féltve őrzi is azt. Különösen nagy megtiszteltetés számomra, hogy a balett egyik élő legendája, Lovas Pál elfogadta felkérésemet, hogy – a felnövő, új generáció egyik tehetséges képviselőjével – Spala Korinnával közösen egy duettet adjanak elő. Szerencsésnek tartom magam azért is, mert részt vehettem ebben az alkotófolyamatban, és tapasztalhattam e két teljesen különböző, mégis egyenértékű művészstílus érintkezését. A mű tiszteleg a múlt előtt, a jövőbe mutat, ünnepli a táncot és az embert. – Fejes Ádám

Seregi László ezen csodálatos alkotása a magyar balett irodalom tánctechnikailag talán legnehezebb műve; a világ és Európa számos nagy táncszínházában bemutatásra került, a Magyar Állami Operaház balett együttese pedig mindmáig repertoáron tartja.

A mű ősbemutatója 1978-ban volt az Erkel Színházban.

„A Változatok egy gyermekdalra korai Dohnányi mű, egy közismert gyermekdal szimfonikus variációinak egymásutánja. Virtuóz programzongoristát igényel szimfonikus zenekar mellett. A darab alapgondolata, hogy lázas, gondterhelt világunkban nem lenne szabad elfelejteni a gyermekkor édes hangjait, dalait, e tiszta, romlatlan világot. Aki szívében képes megőrizni a mély lelki rétegekbe beágyazott emlékeit, az felvértezettebb, boldogabb, szabadabb ember." – részlet Seregi László 1978-as nyilatkozatából)