Don Juan bolondjai és szeretői voltunk

Húsz éve...
június 25-én a Margitszigeten, a fővárosi szabadtéri színpadok szezonnyitó előadásán került a közönség elé először a három felvonásossá duzzasztott Don Juan. Cluck más színpadi zeneiből egészítette ki Székely András háromszor félórássá az eredetileg egyfelvonásnyi balettzenét.
Felmorajlott a margitszigeti szabadtéri színpad közönsége, amikor az első felvonásban a kerti ünnepségre, Donna Anna és Don Ottavio eljegyzési báljára, egy Alfa Rómeóra hasalva gördült a színpadra a valóban démoni Don Juan. Mi sem természetesebb, mint hogy a luxuskocsi szomszédságában néhány perc múlva már vetkőztetni kezdte a bűbájos Donna Annát...
Tóth Sándor (Don Juan) apró gesztusokból tudott színpadi atmoszférát teremteni. Handel Edit (Donna Anna) lírai sokszínűségére csak megindultsággal tudunk emlékezni...
A Kontúr nem kardtól esett el – az autó gázolta halálra.
A ll. felvonásban biciklin érkeztek meg a hátikosaras novíciák, tán a piacról...
A mai húszévesek sosem fogják megérezni annak a friss szélnek a hódító simogatását, amely a hatvanas évek művészeti életét belengte. Mindent megismerni, és mindent a jelenkorra vonatkoztatni.
Akik eleinte berzenkedtek, hogy a hagyománytipró Eck klasszikus zenére koreografál hagyományos történetet, megnyugodtak, mainak érezték a balett szimbólumrendszerét. Mások kommersznek ítélték és fintorogtak, ám a fizetőközönség vette a lapot és a jegyet. Három évig maradt a margitszigeti színpad műsorán a Don Juan...
A Mit takar a kalapod? után, itt derült ki ismét, micsoda elegáns humora van Hetényi Jánosnak (Leporello). Uhrik Dóra kamaszosan suta Donna Elvirájából sütött a bujaság. Talán utolsó igazán emlékezetes szerepét táncolta Végvári Zsuzsa, Zerlinaként. Az operettsikert aratott balettnek elkészült egyórás tévéváltozata is...
Közben eltelt húsz év.
Hol van az a szél... az a hit... az a pécsi balett? – mondhatnánk, de a színház a mindenkori jelenben él – ha nosztalgiáiból is töltekezik. – Bükkösi László
 
És ma
Nincs autó a táncszínpadon. Eck és táncosai már nem akarnak meghökkentem bennünket, de a szoknyák hullanak a donnákról – mert vannak örök szimbólumok és igazságok és Donna Elvirát ma is Uhrik Dóra táncolja...
A koreográfus számára ismét a táncos elem vált fontossá, talán csak az emberi kötöttségeket és kötődéseket szimbolizáló kötél – sokszor visszatérő effektus az Eck-balettekben – jelenik meg itt is. hogy egyértelműbbé tegyen érzelmeket.
A kétszáz éves zenére táncoló Don Juant XX. századi jelképek nélkül is korunk hősének érezzük. Nem tud ellenállni annak, hogy kísértsen. Cselekszik, bonyodalomba keveredik, kivágja magát, majd következik az önmarcangolás: viaskodik jó és rossz énjével, vagy ahogy ma mondanánk. „szinte összeroskad tettének súlya alatt” ...mígnem feltűnik az új kaland, az új cselekvés lehetősége... s a cselekvésre determinált ember percet sem habozhat a döntéssel... énjének jobbik és rosszabbik fele majd akkor gyötri meg újra, mikor ennek már semmi értelme...
De minden találkozás gazdagít bennünket, ha legalább addig hiszünk a szerelemben, amíg tart! Hisz minden szerető más – ha jól odafigyelünk.
A jól nevelt donna, a szívgárdista lelkületű Don Ottavio menyasszonya csupa elegancia, amikor vőlegényével táncol. Néhány perc múlva Juan karjai közt riadtsággal váltakozó örömmel fedezi föl az érzékiség varázsát. Juan fölemeli, és illetlenül öleli. Anna mindenütt a férfi kezét-testét érzi, s közben a saját kiteljesedését..., a pas de deux második felében már engedelmes szeretőként harmonizál partnerével, hogy a végén magára intse Don Juant.
Elvirát kötéllel viszik bátyjai apácának, épp ezért igényli elementálisabban az életet másoknál. A kis novíciák csupán a bűn gyönyöréért csikarják ki a ministránsfiúból kis hancúrozásukat, majd a szigorú penitencia végén megcsókolhatják az egyetlen fallikus szimbólumot, a korbácsot. Ezen a helyszínen csókolja meg Juan Elvirát, aki a perverzitásig élvezni akarja a kolostor törvényeivel szemben a szabadságot jelentő férfiölelést.
A két donna partner volt Juan számára, Zerlina már több, ő társ tud lenni. Zerlina ugyanis egy kapcsolat gazdagságával a háta mögött lesz Leporello árulója és Juan kedvese. Eddig is teljes életet élt. Már a csábítás idején, amikor Juan erőteljes emelései és finom leengedései elnyerik tetszését, kacér lesz... szoknyáinak lehullása után sem éri be annyival, hogy örüljön az új férfi új ízeket rejtő szerelmének, mindenkor ad annyit, amennyit kap.
Finom dramaturgiai funkciót kapnak a színek Eck Imre színpadán. A darab elején még mindenki fehérben jelenik meg. A végén Don Ottavio kivételével már mindenki megszínesedett.
Amikor Leporelló leleplezi az őt csaló kedvesét és gazdáját. Juan öngyötrésének közepette, rossz énje bevarázsolja a színpadra emlékeit, az asszonyokat, akiket szeretett, a férfiakat, akiket megölt... aztán az emlékek elillannak, csak a síremlék marad. Névtelen asszonyok vetkőztetik es semmisítik meg a szerelem lovagját. Ám új Don Juanok támadnak, új donnákkal táncolnak. Leporello lesi, de egyikben sem ismeri föl sem kedvesét, sem gazdáját. Sem szeretni, sem bosszút állni nem lehet.
Leporelló elhajítja a koszorúkat, s a néző esetleg arra gondol: Don Juan bolondjai, szeretői voltunk. – Bükkösdi László

Közreműködik a Pécsi szimfonikus zenekar, karigazgató: Károly Róbert.

„Bolondjai, szeretői voltunk” – Eck Imre Don Juan-ja

Hosszú idő után ismét Eck Imre neve szerepelt koreográfus-rendezőként a Pécsi Balett premierjét hirdető plakátokon. Három évig – elsősorban súlyos betegsége miatt – csak a Pécsi Nyári Színház programjában láthattunk tőle rövidebb lélegzetvételű műveket (Hőhalál, Odüsszeusz). Az együttes repertoárját ezalatt többnyire vendégkoreográfusok alakították. Működésük felfrissülést hozott, de a jellegzetes ecki színek mégis hiányoztak a műsorpalettáról. Így érthető, hogy a február 8-i bemutatót, amely ráadásul egész estét betöltő, három felvonásos balettet ígért, a szokásosnál is nagyobb érdeklődés előzte meg.
Eck nem először nyúlt Don Juan történetéhez. Ugyancsak Gluck-zenékre (melyeket Székely András fűzött egybe) és Dallos Attila szövegkönyvét használva, 1966-ban egyszer már táncba fogalmazta a szerelem bajnokának kalandjait. Akkor Budapesten, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon került sor a bemutatóra. A mostani feldolgozás sokban emlékeztet húsz évvel korábbi „elődjére”.
Az ismert történet középpontjában Don Juan hódításai állnak. Három felvonás, három nő elcsábítása. A balett szerkezet szempontjából szinte szimmetrikus felépítésű. Az első felvonásban a Donna Anna és Don Ottavio eljegyzését ünneplő bál, a másodikban a boccacciói „éhséggel” pajzánkodó apácajelöltek hancúrozása, végül a harmadikban Leporelló és Zerlina esküvői mulatsága szolgálnak keretül Juan hódításaihoz. A bevált recept szerint lezajló pásztorórák és a donnák becsületét számonkérő apa, illetve fivérek megölése után minden alkalommal megjelennek a Don Juan jó és rossz énjeit szimbolizáló párok, hogy bűntudatot ébresszenek benne vagy önigazolást nyújtsanak neki. Mintha valóban belső hangok lennének (ezt hangsúlyozza a zenekíséretben a kórus alkalmazása is), úgy űzik, gyötrik Juant, képzeletbeli tükröt tartva elé, amelyben önmagába tekinthet. Megjelenéseik dramaturgiai és koreográfiái invenciózusságukkal a balett legértékesebb pillanatait szerzik. A befejezésben az „én-ek” összegzik az eseményeket. A korábbi elbeszélő cselekményvezetéssel szemben az ábrázolás itt elvonttá válik. A látványos, hatásos záróképekben (fel-felvillanó fáklyák fényében feltűnik az elcsábítottak és meggyilkoltak arctalan panoptikuma) fogalmazódik meg a balett általánosabb mondanivalója: minden kornak és minden asszonynak megvan a maga Don Juanja, aki miközben áldozatokat szed, maga is áldozatául esik saját szerelmi szenvedélyének. Így válik érthetővé a balett általánosítást sugalló alcíme is).
Ecknek néhány találó dramaturgiai és koreográfiái megoldás ellenére – a színek szimbolikus jelentésének végig vitele, groteszkbe hajló epizódok, a „terítékre kerülő” hölgyek nevét tartalmazó leporelló megjelenítése, amint körülfonja, közös küzdőtérbe tömöríti a szereplőket – nem sikerült igazán izgalmassá tennie balettjét. Túlságosan direkt módon közelített a témához, amely így, a befejezést kivéve, sehol sem mutat túl önmagán. A táncok megalkotásában a szerelmi jelenetekre került a nagyobb hangsúly. Ezekben megjelennek az akrobatikus elemekre épülő, jellemzően ecki kettősök, a szólók és csoporttáncok azonban szegényesebb koreográfiái megfogalmazást kaptak.
A jellemábrázolás ugyancsak egyenetlen. A szereplők egy része is ludas ebben, akik – legalábbis a premieren – meglehetősen idegenül mozogtak a megjelenített figurák bőrében. Hajzer Gábor küllemét tekintve, ideális hódító lovag lehetne, Don Juanja mégsem elég hiteles, nem elég szenvedélyes, nem elég gátlástalan. Érzéki „étvágya” kevésbé meggyőző, mint önmarcangolása, amely azonban dramaturgiai szempontból nem elég motivált. A kormányzó meggyilkolása után olyan drámaian mutatja felénk véres kezeit, hogy azt hihetnénk, azonnal jó útra tér. Szólófeladatait Eck technikai szempontból kissé szűkre szabta, így táncoserényeit inkább partneri minőségben kamatoztathatta.
Tamás Gyöngyi Donna Anna szerepében tőle szokatlanul elfogódott és egysíkú alakítást nyújtott, akárcsak a Don Ottaviót játszó Lovas Pál, aki elegánsan ugyan, de szinte csak téblábolt a színpadon.
Ugyanakkor telitalálat Körmendy László Leporellója. Alakítása a vígjáték-irodalom híres szolgafiguráit idézi, kedves, szeretetre méltó kópé, aki készségesen segédkezik ura hódításaihoz. (Igazán méltánytalannak érezzük, hogy Don Juan telhetetlenségének még az ő kedvese is áldozatul esik.) Körmendy méltó partnere a Zerlinát egészséges temperamentummal és magabiztossággal táncoló Paronai Magdolna. Mesteri alakítás Uhrik Dóra vibráló, repdeső, a szerelem megannyi húrján játszani tudó Donna Elvirája.
Említésre méltóan jól szerepeltek még Don Juan jó és rossz énjei: Kovács Zsuzsa, Gombosi László, Baráth Ildikó és Váradi M. István.
Elismerés illeti a Breitner Tamás és Hirsch Bence vezette Pécsi Szimfonikus Zenekar színvonalas közreműködését, valamint az ízléses díszleteket tervező Vayer Tamás és a díszes, pikáns kosztümöket megálmodó Gombár Judit munkáját.

Major Rita // Dunántúli Napló, 1985. március 1.