Don Juan

Első felvonás: Egy kerti ünnepélyen vidáman táncolnak a lányok. A mulat­ság főszereplői a házasságukra készülő Donna Anna és Don Ottavio. Hatalmas gépkocsiján megérkezik Don Juan, szolgájával, Leporellóval. Donna Anna és Don Juan találkozik – Don Juan elcsábítja a lányt. Meg­jelenik Donna Anna apja – Donna Anna elmenekül, és a távozni akaró Don Juan kocsija elüti az apát.
Megkezdődik a temetési szertartás. Don Juan jó és rossz énjével viaskodik: a jó megbánásra és megváltozásra inti, a rossz arra, hogy azonnal újra magáévá tegye Donna Annát. A temetési menet elvonul. Don Juan elhagyja Donna Annát, és a következő kaland után indul.
Második felvonás: Novíciák játszanak egy ministráns fiúval a kolostor udvarán. Postakocsin érkezik Don Juan és Leporelló. Don Juan elrabolja Donna El­virát a novíciák közül. A lányszöktetés után Leporellót örömmel üdvözli kedvese, Zerlina. Donna Elvira bátyjai rátalálnak a szökevényekre,  és fegyverrel kényszerítik Don Juant házasságra húgukkal. Verekedés kezdődik, és e két fivér holtan marad Don Juan lábai előtt. A megdöbbent Don Juan jó ás rossz énje most Donna Elvira körül hadakozik. De Don Juan már észrevette Zerlinát. Elkapja a kezét, húzza magával. Parasztlányok futnak elő a karból, táncuk elválasztja Don Juant és Zerlinát.
Harmadik felvonás: Népi tánc közepén Leporello és Zerlina kettőse. Don Juan elküldi Leporellót, és elcsábítja Zerlinát. A visszaérkező Leporelló egymás karjában találja őket.
Donna Anna apja szobrának leleplezésére gyülekezik a tömeg. Az összes szereplő megjelenik. Ahogy leleplezik a szobrot, meglátják a nekidőlve szerelmeskedő Don Juant és Zerlinát. Mögöttük kezénél fogra a fára felkötve lóg Leporallo... A felháborodott tömeget Don Juan karddal fenyegeti. Jó és rossz énjei újra megjelennek. Don Juan gúnyolni kezdi a szobrot. A szobor megsokszorozódik: egyre több példányban jelenik meg és a szobrok a földbe tapossák Don Juant.
A színpad üres, majd belép Donna Anna, Donna Elvira és Zerlina. Mindegyikük karján egy-egy új Don Juan.

Don Juan – A Pécsi Balett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

A zenekarban Christoph Willibald Gluck barokk muzsikája szól, s egyszer csak begördül a színre egy limousine-on Don Juan Tenorio. Bizonnyal lesznek, akik szentségtörést emlegetnek, és esztétikai rendőrért kiáltanak, ám nincs igazuk, mert Eck Imre színpadán az igazi Don Juan-történet látható: amennyiben egy újabb Don Juan parafrázissal van dolgunk. Semmi erőszak sem esett a történeten, sem a jellemeken (mindössze talán Donna Elvira értékelődött át a felismerhetetlenségig: a kéjsóvár, bosszút lihegő nőszemélyből suta kamaszlányt fabrikált a koreográfia). Don Juan isten- (és ember-) kísértő kalandjai bomlanak ki a sziget fái között tánccá, szólókká, kettősökké, négyesekké meg csoporttáncokká. Tulajdonképpen ki is lehetne hagyni az első felvonásból a beautomobilozó lovagot, akkor sem módosulna a mű: ennek az autós mozzanatnak nincs különösebb jelentősége; talán csak egy túlságosan erős figyelmeztetés a gyengébb képzeletű nézőknek, hogy ma is érvényes lehet a történet gondolati lényege: a mindent akarás bukása a bigott közegben; vagy csupán a tánctervező-koreográfus csúfondáros fintora a mű barokk táncfolyandárai közül?
Legfeljebb azért vitatható ez a megoldás, mert nem követi más hasonló jellegű, még ha várjuk is a következő felvonásokban. De kár volna e meghökkentőnek tűnő semmiségre szót vesztegetni, amikor az egész mű valóban szenzáció. Nem a meglepetés szenzációkeresése, hanem a tehetség csöndes szenzációtalálása.
Eck Imre most bizonyítja valójában a tehetségét. Most, amikor megmutatta: mennyire képes a megújulásra, önmaga modorosságainak megtagadására, bevált eszközeinek elvetésére és valami, általa eddig nem járt újra. Eck Don Juanja sokkal táncosabb – anyagszerűbb – minden előző munkájánál. Jobban gyönyörködik és gyönyörködtet a mozdulatok, térformációk zenei vagy festői szépségeiben; sokkal kevesebb (majdnem semmi) benne az esztétizálás és a spekuláció. Mindezt szerencsére anélkül, hogy feladná azt a hitét, miszerint a balettnek nem csupán gyönyörködtetés a célja, hanem illik kifejeznie valami emberi, társadalmi gondolatot... s mivel a mai kor emberei vagyunk: mai gondolatot és mai érzéseket.
Ecknél mindeddig a hagyományrobbantást hangsúlyoztuk, holott hagyománytisztelete legalább ekkora fontosságú. Most, Gluckhoz, a XVIII. század opera- és balettreformátorához és Gluck kétszázöt évvel ezelőtt bemutatott balettjéhez nyúlt segítségért. A táncjáték háromfelvonásos méreteiben ugyan a dráma néha elsikkad, a cselekmény ellaposodik és a jellemek folyamatossága némiképp eltűnik az ornamentális jellegű barokk táncokban. Főképp az első felvonásra vonatkozik ez a megjegyzésünk, ahol a barokk díszítés elnyeli a cselekmény folyamatosságát, és Don Juan-Donna Anna érzékien szép, akrobatikusan fanyar kettőse, bármennyire is kifejező és két színpadi jellem dialógusát olvashatjuk ki a mozdulatokból: túlságosan hosszúra nyúlik.
A II. felvonásban néhány groteszkebb, népibb ihletésű tánc oldja fel a drámailag szükséges, de nagyon hosszú ünnepélyes merevséget. A ministránsfiú és a novíciák koreográfiája remekbe sikerült, anélkül, hogy bántó vágy sértő volna. Zerlina vonala is színes és képzeletgazdag, és végül a III. felvonásban Leporelló is megkapja a szerepe súlyához illő táncot.
Az új librettót Dallos Attila írta Eck számára és Székely András állította össze Gluck muzsikáját. Talán hosszabb az egész mű a kelleténél, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy milyen alkalomra  készült. Szinte bizonyos, hogy ugyanezt a témát Eck zárt színházban tömörebben dolgozta volna fel. Itt, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon azonban egy mai kerti ünnepségről kellett gondoskodnia, pompázatos be- és kivonulásokról, tűzijátékról, tömegverekedésekről és egyéb szokásos szabadtéri látványosságokról. Mint rendező ismét remekelt, ha nem is szeplőtlen ez a rendezés. Néhány hibára egyszerűen nincs magyarázat. (Így nem lehet például megérteni, miért vívnak egymással Don Gonzalo emberei, amikor Don Jüanra támadnak.)
Eck, aki kamarabalettekkel aratott eddig sikert, ha most át is lép a nagyszabású, szóra koztató tánc műfajába, megőriz néhány vonást eddigi értékeiből. Ilyen a kettősök és a monológok meghitt gondolatisága (még a jó és rossz én barokk konvencióját is képes megtölteni tartalommal); a látványosnak és a meghittnek ez a kettőssége harmonikus egyensúlyt teremtve vonul végig a művön. (Gombár Judit, a jelmeztervező, mintha csakis ezt a kamaraszerűséget igyekezett volna kielégíteni a jelmezeivel.)
A címszerepet Tóth Sándor alakította és táncolta, nagy drámai erővel és lágy technikával. Szikár konokság, érzelmes felgyúlások, kétkedések, megtorpanások és dacos cinizmus között hánykolódott alakítása. Handel Edit Donna Anna szerepében teljesen átszellemülve, s érzelmeit táncos mozdulatokká oldva az est legkiemelkedőbb teljesítményét adta. A leggroteszkebb helyzetekben sem vesztette el lírai átéltségének méltóságát, mivel érzéséi és érzelmei igazi mélységből törtek fel. Árva Eszter és Stimácz Gabriella, Aradi Mária és Bretus Mária, Don Juan jó és rossz énjeiként kiérlelt tánctudásukkal, kifejezőképességük plasztikusságával arattak sikert. Fodor Antal a ministránsfiú komikus szerepében tűnt ki. Hetényi János Leporelló szerepét elsősorban színészileg oldotta meg kifogástalanul. Végvári Zsuzsa Zerlinája habzóan jókedvű és egészséges volt, Uhrik Dóra Donna Elvirája szeszélyes és suta kamaszlányt állított a színpadra. Jó volt Debreczeni István kissé mulya Don Ottaviója, és dicsérjük még a pécsi Nemzeti Színház prózai színészeit, Bálint Andrást, Karikás Pétert, Paál Lászlót és Koós Olgát, akik néhány aprócska szerep elvállalásával vették ki részűkét az együttes újabb, jelentős, teljesítményéből.
Lehel György kitűnően, a barokk zene miében szépségét feltáró vezényléssel irányított a zenekar munkáját.