Diótörő (Egerházi Attila)

1961-ben kerültem be növendékként az akkori Magyar Állami Balettintézetbe. A Diótörő volt életem, csakúgy, mint a legtöbb növendék életének az a meghatározó balettműve, amely végigkísérte táncos pályafutásomat, hiszen Vajnonnen ezen csodálatos alkotásának szinte valamennyi szerepét eltáncolhattam. Az alkotó ezt a művet Magyarországon 1951-ben koreografálta meg. Azóta ezt a művet folyamatosan zsúfolásig telt házzal játssza a Magyar Állami Operaház balettegyüttese.
A Pécsi Balett vezetéseként úgy gondoltuk, hogy a megyének és a városnak is kell, hogy legyen egy mesebalettje. Ezért, ha nem is száz táncosra készítve, de a Pécsi Balett létszámához mérten, a Pécsi Művészeti Szakközépiskola növendékeinek közreműködésével és a kor szellemének megfelelően karácsonyi ajándékként a mi közönségünknek is átnyújtjuk e szép mesét.
Jó szórakozást kívánok minden kedves nézőnknek - gyerekektől nagymamákig! – Kevehází Gábor

Számomra a Diótörő olyan klasszikus értékeket hordozó zenemű, amely az ünnep fontosságát hangsúlyozza és a hétköznapok szürkeségétől való eltávolodást jelenti.
Az álmoknak fontos szerepe van mindennapi életünkben úgy gyerekként, mint később felnőttként egyaránt.
A darab dramaturgiai szerkesztését humor és finom irónia hatja át, melyek kézen fogva vezetik a mű cselekményét. Az irónia, ha úgy tetszik, háttérként szolgál a romantikus cselekmény kiemeléséhez, melyben az ünnep fogalma kiemelt hangsúlyt kap.
A varázslatot, a csodát minden ember képes megteremteni; mint minden gyermekben, ott él bennünk. Álmaink tesznek gazdagabbá minket.
Akinek szeretet és béke él a szívében, mindig képes lesz meglátni a csodát... és nem csak ünnepnapokon.
Én Csajkovszkij klasszikus művét szeretném színpadra állítani Hoffmann eredeti meséjét felhasználva, a Pécsi Balett profiljához híven; nem a klasszikus balett formanyelvén, hanem az általam „beszélt" táncnyelven keltve életre azt. – Egerházi Attila

Közreműködnek a Pécsi Művészeti Szakközépiskola növendékei.

Minden korosztály örömére

A Bóbita Bábszínház egy éve játssza, nemzetközivé nőtt sikerrel Csajkovszkij Diótörőjé-nek bábváltozatát. Tüneményes gyermekelőadás. Kellemes karácsonyi ajándék, hogy most, minden korosztály örömére, a balettet is bemutatták, a Pécsi Nemzeti Színházban.
Egerházi Attila koreográfiája és rendezése lemond arról, hogy gügyögő, de káprázatosán dekoratív mesebalettet állítson színpadra. Kamaraváltozata azonban megszerettetheti a kicsikkel a műfajt, s a szőrösödő szívű felnőttek lelkébe visszacsempészhet parányit hajdani paradicsomi állapotukból. Ám a túlzott meghatódás ellen minden nemes gesztus kap egy kis csavart. Az ősmítoszra épülő egyszerű mese – a gonoszság elleni harc – némi iróniával ábrázoltatik a fenségest átszövi a komikum, a romantikus táncok, karakteresek is.
Érdekesen keveredik a klasszikus és a modem táncnyelv az előadásban. Nincs spiccen tipegés. Mégis a hagyomány továbbélését érezzük, főként a felső régiókban, az emeléseknél, s a lírai kettősökben. Ugyanakkor sok a modem, földközeli elem. De itt is táncos maradhat a táncos.
Nem görcsölnek a földön. Gördülő mozgást, leszorított táncot, tréfás hanyatt esést látunk. A legszebb mozzanat talán, amikor a hópelyheket, táncuk végén kisöpri a színről az udvarmester. A jelenet egyszerre szellemes és bájos. Végre ismét, táncolnak a táncosok a táncszínpadon. S jól!
Egerházi koncepciója, szükségszerűen változtatja az eredeti mesét. Ugyanakkor áttekinthetőbbé is teszi. Nem vész el a vékony dramaturgiai fonal a mellékszereplők garmadájában. Bár egy-egy főalak – pl. Mária hercegnő – a hiányzó szereplő karaktertáncát is eljárja.
Nem zavar. Mégis jónak gondolnám, ha a műsorfüzetben elolvashatná a közönség a balett új meséjét. Akik most ismerkednek a műfajjal, azért, akiket még köt a félszáz szereplős emléke, azért. (Ne keressék a Dadát, a nagyszülőket, Lujzit, Ferit, a gyermeksereget, a karácsonyfa növekedését, a dióhéj-sajkát.) Sajnos a műsorfüzetek egyre semmitmondóbbak.
Végre ismét élőzenére táncolt a Pécsi Balett. Az első részben néhány hangszer még nem melegedett be, de a második felvonásra már kifényesedett a zene, a komplex élmény teljes értékű összetevője lett. Cser Miklós karmester, végig együtt él a színpadi történéssel, s biztos támasza a táncosoknak. Nem kis karmesteri erény. S egyre ritkább.
Kéri Nagy Béla ismét megmutathatta ragyogó humorát. Apaként is emlékezetesen teszi idézőjelbe fennkölt gesztusait, Királyként a kevés lehetőségét látványosan aknázza ki. Nagy Írisz, az Anya figurájában elsősorban dekoratív és magabiztos, mint Királynő méltó társa Kéri Nagynak a finom burleszk hatások megteremtésében. Fenséges, romantikus, hosszú slafrok-palástos ruhájukban, ugrásokkal tűzdelt táncuk vidám perceket szerez. Telitalálat Vörös Henrietta a bájos Marika szerepében. Valódi kislánynak látjuk. Nagy András Fricije kedves rosszcsont, ám ő az izgalmas ritmusra járt kínai táncban villog igazán, Daczó Eszter partnereként. Kettősük a produkció egyik gyöngyszeme. Abszurd dolog, hogy a kitűnő táncos Daczó asszisztensként folytatja máris pályáját. A kínai táncban kecsessége, technikai tudása, nőiessége egyaránt elbűvölt. Remélem, nem a táncos hattyúdala volt.
Ahogy a legparádésabban megoldott betétnek Czebe Tünde arabnak mondott, keleti táncát tartom. A szokott selyemlepel sehol, csak egy szuggesztív táncos, fekete hajjal, alig kígyózva, árasztja a vonósok és oboák sugallta érzékiséget.
Linda Schneiderova és Czár Gergő spanyol tánca is a zenei motívumok látványos hangsúlyozására épült. A trepák nem volt annyira guggolós – ahogy az orosz néptáncot Mojszejev és a filmek terjesztették – csak kopogós. Spala Korinna és Szalka Krisztián elegánsan ropták.
A rózsakeringő maradt ami volt, reprezentatív, ünnepélyes csoporttánc.
A jóságos Lencsés Károly rémisztő Egérkirályként, elgondolkodtató. A Diótörő babát kedvesen elevenítette meg Pataki Szabolcs. Varázserejű Keresztapaként Vincze Balázs betöltötte dramaturgiai funkcióját. Szeretetreméltó volt és rejtélyes. A két sztárszerepet, Diótörő herceget és Mária hercegnőt, Valkai Csaba Csanád és Venekei Marianna táncolta. ők mutatták a legtöbbet a balett klasszikus erényeiből. Bár kurtahajú hercegnőt ritkán láttunk meseszínpadon.
Díszlet-, jelmez-, fényterv egyaránt híven szolgálta a rendezői koncepciót. Az apró fenntartásom is ebből fakad. Árvay György ólomszürkében tartja Sthalbaumék lakását, hogy majd az álomvilágot kiszínezhesse. Andréa T. Haamer csukaszürkébe öltözteti a családot, hogy majd az álomvilág figuráit... Kovács Gerzson Péter fényei is tompák az ebédlőben, hogy később ragyoghassanak. A koncepció világos. Racionálisan dicsérendő. De érzelmileg? Az egész nap fáradt, este kapkodva színházba siető néző, az előadás elején mered a szürkén szürkére, s nem tudja, hogyan nyomja el az ásítását.

Bükkösdi László // Új Dunántúli Napló, 2002. december 27.