Carmina Burana (Keveházi Gábor)

Mediterrán balettcipők

A régi pécsi nyári színházesték után oly nagy nosztalgia él azokban, akik valaha is láttak a Kisszínházban, a néhai Szabadtéri Színpadon vagy – ritkábban – a tettyei romoknál bármely előadást, hogy mindennek örülnek, ami, úgy tűnhet, haló poraiból éled újjá.
És nagyon jól teszi, hogy újjáéled, amiért a Pécsi Horvát Színházat csak dicséret illeti, az ötlet tökéletes: ne asszon el teljesen ez a szerencsétlen, mediterránná keresztelt város a dögletes pécsi nyárban; két hőséges hónap rendes strand nélkül nehezen bírható, kultúra nélkül tán még kevésbé.
Idén Szakonyi Adáshibája mellett egy balettprodukciót illesztettek a programba, egy klasszikussá érett huszadik századi művet, Carl Orff Carmina Buranáját, amit a Pécsi Balett táncosai adtak elő a mediterrániumot valamelyest valóban megidéző Anna Udvarban.
A Pécsi Balett, mint tudjuk, a nagy forradalmárokhoz hasonlóan, volt, van és bizonyára lesz is (ezt reméljük). Persze, sokan a mai napig az Eck Imre-féle eredeti, valóban forradalmi formációra gondolnak, amikor „a” Pécsi Balettről van szó, ami azért annyiban igazságtalan, hogy az úttörőket újak és újak követték, elég ha csak legutóbbi, egyáltalán nem méltatlan Herczog-korszakra utalunk, és hát ami jelenleg van (de legfőképpen majd lesz), a Keveházi Gábor, illetve Egerházi Attila nevével fémjelzett friss formáció.
A zeneválasztást több szemszögből lehet nézni. Egyrészt itt is előkandikál a hagyomány, hiszen a Pécsi Balett korábbi korszakaiban (pl. Eck rendezésében) is műsoron volt már a Carmina. Másrészt, valljuk meg, afféle sláger-zene lett belőle, jó és kevésbé jó értelemben egyaránt. A magyar nézők többsége a mű első ütemei után valószínűleg nem tudnák megmondani mit hallanak, csupán, hogy Kokó erre a zenére szokott bevonulni a szorítóba, hogy a nagy zenei bummok mintájára szétpofozza ikszedik ellenfelét. Meg egy autóreklám, az is a CB, egy nagyon macsó fiú tekergeti a kormányt. Egyszóval annyira népszerű muzsika, hogy a nyári színház nosztalgiájával összepántlikázva nagyjából biztosra vehető a siker, vagyis nem fogja elrettenteni a nagyérdeműt a jegyvásárlástól maga a balett ténye.
Az előadásról tán három fontos megjegyzés tehető: ami megjelenítődik, az a szem öröme, a fül öröme, de nem éppen a színházé. Az ifjú táncosok tőlük minden telhetőt elkövetnek, arról csak a természet tehet, hogy a lányok sokkal szebbek a fiúknál. Az egy órát majdnem folyamatosan végigtáncoló (és végigmosolygó) főszereplő, Nagy Írisz szemmel láthatólag komoly tehetség, és hát a szakma szakértői azt tartják: abból lesz jó táncos, aki nagy feladatot kap.
Azt, hogy az előadás miképp is állt össze, többen többféleképpen interpretálták. A társulat vezetése szerint épp azért vállalták és vágtak bele az évad végén, mert volt rá idő, egy bő hónap, és még a nyári hat előadásért is megérte, azzal együtt, ha most ősszel átmegy majd a nagyszínpadra, természetesen bele kell nyúlni (úgy legyen!). Keveházi Gábor olyanannyira önállónak, kiérleltnek érezte a művet, hogy a harmadik előadáson már jelen sem volt, nászútja elszólította.
Maguk az ifjú balettosok ugyan állították, hogy technikailag nem volt nehéz dolguk, de mivel a társulat, az a bizonyos, sokat emlegetett „új” Pécsi Balett épp az első évadját gyűrte, következésképp temérdek bemutatót hoztak létre, meglehetősen elfáradtak az év végére – legalábbis ők úgy érezték, erre most nem volt elég idejük. Nézője válogatja, melyik vélekedésnek ad inkább igazat.
Kétségtelen, hogy egy formálódó társulat semmire sem vágyik jobban, minthogy minél előbb legyen saját arculata, egy saját táncnyelve, hasonló módon, mint elődeiknek sikerült. E cél eléréséhez bizonyára minden lehetőséget meg kell ragadni, és amikor csak lehet, jól megtáncoltatni azokat a süvölvény táncosokat. Ha ezt a logikát vesszük alapul, akkor csak remélhető, hogy a Pécsi Balett nyári Carmina Burana előadása is elnyeri méltó jutalmát, azaz a közönség tapsán túl a fejlődés egyik grádicsa legyen.
Jövőre meg, az előadás állat-kíséretét is figyelembe véve, talán lehetne próbálkozni Strauss Denevérével.

Méhes Károly // Echo, 2002/4-5