Szerelemről így vagy úgy – A Pécsi Balett új estje Budapesten

Kezdjük rögtön a legjobb hírrel: a Pécsi Balett budapesti vendégjátékára, az elmúlt évek tapasztalataival ellentétben, teljesen megtelt az Operettszínház nézőtere. Nem tudni, mi „jött be” ezúttal az Interbalett fesztivált szervező Táncfórumnak, annak mindenesetre csakis örülni lehet, hogy az érdeklődés végre-valahára ünneppé tette egy igazán nem elkényeztetett társulat fővárosi bemutatóját.
Műsoron Herczog István idei új alkotásai: két egyfelvonásos, az első meditál és lamentál, a második felszabadultan ünnepel. Mindkettő persze az alkotó finoman visszafogott, neoklasszikus mozgásnyelvén szólal meg, s igen Igényesen választott muzsikára.
Az „Évek" Csajkovszkij Francesca da Rimini c. művére készült, nem követve a szimfonikus költemény betűjét, annak nyilván drámai, a korszaknak megfelelően néhol patetikus hangvétele felelt meg a koreográfusnak saját mondandója kíséreteként.
E mondandó egyszerű, szép és igaz (nem ő mondja először és nem utoljára, s eddig a tánc nyelvén talán Maurlce Béjart fogalmazta legszebben a Mahler-féle „Négy utolsó dal”-ban): végigélünk ilyen-olyan kapcsolatokat, az igazi valahogy kicsúszik a kezünkből, s végül mindenkit elsodor mellőlünk a végzet, emlékül legfeljebb csak tárgyak maradnak.
A nyitókép a történet végét csípi el: a drámai búcsút, melyben a szerelem utolsó reménysugara kilép az idősödő férfi életéből, egy drámai gesztussal odavetett kendőt hagyva csupán maga után. Itt aztán elindul a férfi emlékeinek ostroma. Szó szerint értendő ez: egy óriási szekrényből rontanak elő azok a figurák, akik érzelmi életében a legfontosabb szerepet játszották. Jó ötlet ez a szekrény, ha kissé didaktikus is: szemléletes és találó, hiszen ott kapott helyet a hátrahagyott stóla is, más emléktárgyak, ruhák mellett. Az emlékezés vízióvá nagyítja e bútordarabot (mely egyébiránt az egyetlen díszletelem a színpadon), ebből először tömegesen támadnak, majd egymás után, szépen érkezési sorrendben lépnek ki a szerelmek emlékei. Az első a hamvas, ifjúkori szerelemé: pajkosság és líra – a lány végül elröppen egy másikkal... A második kapcsolat már érettebbnek látszik, szenvedélyesebbnek, ám ez Is hasonlóképp végződik. Utolsóként tör elő annak a lányalaknak az emléke, akinek távozásával a darab kezdődött. Ez a harmadik ugyan nem megy el senkivel, mégsem tudnak egymással zöldágra vergődni, a se veled, se nélküled vége pedig az, hogy a boldogságnak még csak a közelébe se jutnak. A már említett módon távozik a nő, s Csajkovszkij crescendo-jával egyenes arányban hág tetőpontjára a férfi feldúltsága Is, kezében a visszahagyott kelmével a szemünk láttára omlik össze.
A zene által – ha nem Is diktált, de felerősített – melodramatikus pátoszt azért jótékonyan enyhíti a finom ívű neoklasszikus mozgásnyelv. Surranó futások, lendülő emelések, tiszta vonalak jellemzik ezt a nyelvet, s a pécsi társulat, melynek immár volt ideje beletanulnia Herczog mozgásvilágába, igen magas színvonalon tolmácsolja azt. Nemcsak Ockaji Sandra, Nűbl Tamara és Czebe Tünde jeleskednek egyébként hálás szerepeikben, de a két „mellék-fiú’’ profiltalan alakját is a lehető legjobban oldja meg Valkai Csaba és Kéri Nagy Béla. A darabot viszont elejétől végig szó szerint a vállán Lovas Pál hordozza. Nem csupán az a tény döbbenetes, hogy Lovas huszonöt éve ugyanúgy néz ki, de elgondolkodtató, hogy saját generációjából hányán vannak még egyáltalán színpadon az országban, mégpedig ilyen technikai nehézségű vezető szerepekben! Sőt nemcsak a sajátjából: az eggyel utána következő generáció sincs már sehol, a Pécsi Balettben pedig még az azután következő sem. (Ez persze nem baj: e zömmel huszonévesekből álló csapat igen frissítő látvány.)
Egy szó mint száz: Lovas Pál technikailag stabil, előadásában megnyerő, őszinte. Milyen jó, hogy van!
A fiatalság frissességét azután alaposan kihasználja a második mű, a Carmina Burana. Igaz ugyan, a tánc nyelvén már oly sokszor és sokféleképpen illusztrált középkori diákdalgyűjtemény itt másról szól, az alaphangulat azonban itt is igényli az ifjonti hevületet. Nyüzsgés és zsibongás van itt is elég. Epikus mű készült a nem annak szánt zenei alapra (Carl Orff írt ugyan tematikus zeneműveket is, ezek azonban nem kavartak túl nagy port, sikerét ennek az egy művének köszönhette, mely nem az). Böhm György dramaturg segédletével jópofa történet született: egy kiadós zivatar egy angyalt röpít be az emberek közé, s ennek ő is, azok is viselhetik azután a konzekvenciáit. S minthogy sehogy sem sikerül neki elröpülni, bele kell tanulnia mindenbe, ami emberi, így tehát legfőképpen a szerelembe, s az akörül zajló bonyodalmakba... Jó az alapötlet, s számos lehetőséget nyújt különböző hangvételű epizódok felrajzolására. Tele jó kis részlettel, melyek valóban mind pontosan ráhúzhatok a zenei alapanyagra, hangulatukban pontosan követik azt. Mivel azonban a teljes, közel egy órás partitúrát alkalmazzák, rétestésztaként nyúlik a dolog: van vagy két-három pont, ahol vége kellett volna legyen, de csak-csak újra indul. Herczog darabja nem ismer végest: ezen a középkori parasztudvaron minden, s még annál is több történik. Több, mint ami ebbe a szituációba belefér. Egy biztos: nem unatkozunk, még akkor sem, ha egyik-másik részlet hosszú vagy önismétlésnek hat: mindig akad valami néznivaló: a táncok mindig zaftosak, a szereplők a helyükön vannak. Segít néhány szélsőséges karakterfigura: ismét Lovas Pál, mint szerzetes, Papp Anita, mint zsörtölődő vénkisasszony (akik azután persze, a darab vége felé, mikor a bor hatása alatt minden szépen megoldódik, szintén egymásra találnak), s mások. Van itt többszöri átöltözés, mindenféle kellék, van párbaj, siratás, van líra, szépen egymás után, a zene hátán. Sőt, van üzenet is: a szerelem meglehetős kizárólagossággal evilági dolog – s ezt még az angyaloknak is el kell fogadniuk...
Azonnal megszeretjük ezt az angyalt, még akkor is, ha kissé ügyefogyott (ki ne lenne az angyal létére a halandók között?), hála Kéri Nagy Bélának, akire rátalált a szerep.
Finom iróniával, humorral ábrázol (a koreográfusnak egyébként szemmel láthatóan nem a legerősebb oldala az elementáris humor, ez a figura ebből a szemszögből viszont jól sikerült), nemcsak szimpatikus, de remekül is táncol. Lencsés Károly a féltékeny földi fiú szerepében megbízható, Czebe Tünde a leányéban, aki beleszeret az angyalba, kellemes jelenség. Meg-megvillan Perjés Beatrix és Ockaji Sandra is, de tulajdonképpen jó az egész társaság: nagy lendülettel, odaadóan táncolnak. Talán rég nem állt ez a társulat ilyen egyenletesen jó technikai és előadói színvonalon, rég nem keltett ilyen egységes benyomást.
A nagyszabású díszletkép Ales Votava munkája: a célnak igen jól megfelel, ugyanúgy, ahogyan Hammer Edith változatos jelmezei.

Lőrinc Katain // Echo, 1998/2

Az est első része az ÉVEK címet viseli. Zenei anyaga Csajkovszkij Francesca da Rimini c. szimfonikus költeménye. A balett egy érzelmi állapotot fest és bont ki, amelyben férfi és nő pár-kereséséről, a szerelmi boldogság lehetőségéről, annak visszahozhatatlan elvesztéséről, a fel nem ismert pillanatokról szól.

Mivel Orff művei nagy részét színpadra és mozgásra képzelte el, így nem csoda, hogy Carmina Burana zenéje számos koreográfust ihletett meg. Herczog István új balettje a teljes, 25 részből álló zeneműre készült. A libretto az egész művet egyetlen átfogó történetté sűríti. Ez a történet többnyire más, mint az Orff zenéjében felhangzó középkori világi versek szövege, de szoros kapcsoltban áll a zene hangulati változásaival. Úgy indul, hogy egy hatalmas égiháború egy angyalt repít a színre, akinek megjelenése a földiek között számos bonyodalmat okoz...
Ez alkalommal a koreográfus és az együttes új arcát mutatja meg: a humor nyelvén szólnak az emberi élet örömeiről – hol vaskosan, hol éteri finomsággal. Arról az életimádatról, amelyet, a zenemű sugall, s amely egyetlen életünk nagy lehetősége a változó korok és körülmények között.