Metropolisz / Carmen – Két bemutató Pécsett

Második évtizedét belső viharokkal, átszervezésekkel, természetes válsághullámokkal indította a Pécsi Balett. Voltaképp beérhetnénk azzal, hogy betöltötte feladatát mind szellemi életünkben, mind pedig a magyar táncélet erjesztésében: méltányos elismeréssel kellene számba vennünk egy évtizedes megtett útját és megállapítani, hogy betöltvén hivatását, történelmi szerepét, most már megérett a feloszlatásra. De a valóság ellentmond ennek. Ha megannyi veszteség érte is, ha mégannyira a kifáradás jelei mutatkoztak munkáikon, ha mégannyira belső válságok rázták meg az együttest, a válság arra mutatott, hogy új erők szerveződnek. Tele van tehetséges és erőteljes alkotóművészekkel. Sok van még a Pécsi Balettben és sokat remélhetünk második évtizedétől.
Legújabb bemutatójukon egy eredeti magyar balettet (Maros Rudolf Metropoliszát) és egy szovjet táncjátékot (Bizet-Scedrin Carmenjét) táncolták és azt tapasztalhattuk, hogy a sokszor kifogásolt technikai bizonytalanság szinte teljesen eltűnt színpadukról, az együttes sosem mutatott erőteljesebb, fölkészültebb táncos színvonalat, szólistái érett, nagy tudású művészekké fejlődtek. Ha tehát a Pécsi Balett létéről töprenkedünk, annak kell az első megválaszolandó kérdésnek lennie: hogyan tovább, milyen irányba törjék tovább az utat művészetük fejlődéséhez?
Sok okoskodásra nincsen szükség. A kiváló együttest arra kell biztatni, hogy a megkezdett munkát fejezze be, formálja teljessé. A balett tagjai között egészen kivételes erőteljességű színészi tehetségek működnek, akik-prózai vagy énekes színészként – is megállják helyüket: mint bizonyították ezt a Gentlemenek és a Veronai szerelmesek mártíriumában, a balettegyüttes néhány sikeres produkciója túlmutat a táncjátékon vagy az egy felvonásom baletteken. Az összetettebb, totális színház felé terjeszti természetes növekedéssel érdeklődését.
A kubai Alberto Alonso személyében a Pécsi Balett megtalálta hajlandóságaik legmegfelelőbb tánctervezőjét és színpadi rendezőjét. Stilárisan Alonso is a meg-megszakított mozgásívek színpadra forgalmazója, az extraszisztolés táncfuldoklás megtervezője. A Metropoliszban a szorongás és modern magányérzés jeges világából; indul ki – mintha egy kora Eck-balettet látnánk az elején –, hogy szemléletileg továbblépjen és a közösségben magára találót, majd ott egyéniségét, arcát elveszítő emberrel szembesítse az élet gazdagságát hordozó egyént. Ez nem az értelmiségi kiábrándultság balettje. Alonso nem fogadja el adottnak a tömeget. Megkeresi és elemzi a tömeggé válás szükségszerűségét és megoldáskísérletét. Majd az így kialakult, uniformizált embermasszával állítja szemébe az önálló, gazdag emberi egyéniséget. A tömeg Alonso színpadán elpusztítja azokat, akik „kilódnak a sorból”, de nem itt következik be a színpadi katarzis: az uniformizált tömegemberek elbizonytalanodnak, megrendülnek saját áldozataik láttán. Értelmes volt talán az áldozat: mert ketten kiválnak a sorból és azzal az ígérettel fejeződik be a játék, hogy esetleg ők folytathatják a gazdagabb élet lehetőségét. Maros Rudolf zenéje erős balettmuzsika, néhol Bartók Concertója sugárzik át belé tapasztalatként.
Bizet–Scsedrin Carmenje a Metropolisz párdarabja. Alonso a csábító cigánylányt társadalmon kívüli lázadóként mutatja be, aki külön életformát teremt: szabad és szabados gazdag egyéniségmegvalósításra törekszik. Az opera-Carmen itt ellenkezőjére fordul: nem a szenvedély romboló hatalma jelenik meg a cigánylányban, hanem a társadalom arctalanjai pusztítják el az egyéni szenvedélyt; közös megegyezéssel pusztítják el azt, aki különbözni mer tőlük.
Vata Emil Carmen díszlete száraz és ironikus lelemény, a Metropoliszhoz tervezett bádoglemez hullámcsíkja nemcsak a körfüggönyös színpadi tér egyhangúságát díszíti föl, hanem az ipari hulladékelemből készített két hullámvonallal a mű kietlen környezetét is megérezteti. Gombár Judit a Maros-baletthez batikolt trikókat tervezett, melyek mintha gépzsírral volnának bekenve, így érezteti, egy ipari társadalom egyarcúságának uniformizáltságát, szemben a meleg színű mohabarna trikós emberpár kosztümjével. A Carmenben jelmeztervezői képzeletének ironikus vonásait engedi szabadjára – a címszereplő első ruhájának megtervezésénél talán túlságosan is –; erősen karakterizáló jelmezei azt bizonyítják, hogy Gombár, aki a fantáziaruhák tervezésénél mindig is kiváló volt, most közeledik az egyénítés lehetőségeihez is.
Említettük már, hogy az együttes eddigi legkiforrottabb technikai szintjét mutatta a bemutató előadáson (Végvári Zsuzsa és Tóth Sándor voltak Alonso asszisztensei). A szólisták közül a Maros-felvonásosban az érett szépségű és tudású Handel Edit táncát kell kiemelnünk, Uhrik Dóra kemény jellemzőkészségét és mozdulatainak drámai erejét, Stimácz Gabriella és Herda János meghitt líráját és olvadékony együtt-táncolását, az együttes új tagjának: Kuli Ferencnek elsőrangú adottságait és Gallovits Attila dinamikus szólóját.
A Carmenben Bretus Mária a címszerepnek nem erotikus vonzatait jeleníti meg, inkább a gondolati-társadalmi töltésre helyezi csiszolt táncában a hangsúlyt. Itt is méltányolni kell Herda János fejlődését, aki az együttes szólistáinak vonalába emelkedett, és technikai fejlődései, ugrásainak tág lendülete, emeléseinek biztonsága erre alkalmassá is teszik, ha mimikája nem is egyenértékűen mozgékony teste kifejezőerejével. Koronczay László (Escamillo) szatirikus képességeivel tűnt ki (függöny előtti fegyelmezetlen magatartása azonban méltatlan). Hetényi János Zunigája egy bükkfafejű katonát mintáz a színpadra. Uhrik Dóra a misztikus szerepű Alak feketéből jelenéseként sarkos, szögletes mozgásnyelven formál ki egy képzeletbeli színpadi alakot. Stimácz Gabriella és az együttes virtuóz adottságú új tagja, Paronai Magdolna a két lány szerepében tűntek még ki.

Molnár G. Péter // Népszabadság, 1972. február 9.

A balett két elementáris erőt szembesít egymással. Egy embercsoport ereje az egyik. Úgy jön létre, hogy egy céltalanság és beteIjesületlenség laza rendszerében élő tömeg hirtelen csoporttá szerveződik: gépies dinamizmusban találja meg saját erejét és törvényeit.
A másik erő: két ember szerelme, tiszta és emelkedett összeforrása, amely önmagán kívül nem ismer és nem kíván semmi mást.A balett témája: e két erő működésének rajza, és annak bemutatása: mi történik, ha ez a két erő találkozik? Hogyan ütköznek, es hogyan hatnak egymásra?
Ezt a művet Alberto Alonso kubai koreográfus a Pécsi Balett együttese számára tervezte.

Egyfelvonásos balett drámai anyagává sűrűsödött a „Carmen” opera jól ismert cselekménye: a cigánylány, a katona és a torreádor szerelmi konfliktusa, amely Carmen halálával végződik. Alberto Alonso megfogalmazásában ez a történet embernél hatalmasabb alakok: a társadalmi konvenciók képviselői között zajlik.