Bon giorno, Krámer – A Pécsi Balett új bemutatója

Kétszeresen is ritka alkalom volt a Pécsi Balett áprilisi, fővárosi vendégszereplése. Először azért, mert Budapesten tartottak ősbemutatót; másodszor pedig azért, mert – legalábbis az együttesnél – új koreográfus debütált: Krámer György. Remélhetően kétszeresen is hasznos ez az esemény a magyar balettéletben, s a Pécsi Balett jövőjét illetően is: egyrészt az együttes szempontjából, másrészt a koreográfus szempontjából. A Pécsi Balett számára bizonyára azért hasznos, mert minden új hatás, új szemlélet, új koreográfiái gondolkodás felpezsdítheti, az együttes vérkeringését, alkotói légkörét.
Az idén negyedszázados jubileumát ünneplő Pécsi Balett talán nem szorul rá arra, hogy bemutassuk; Krámer György neve azonban bizonyára kevésbé cseng ismerősen. Annyit el kell mondani róla, hogy a Győri Balett alapító évfolyamában végzett a Balettintézetben, de még intézeti tag volt, amikor már koreografált. Abból az időből két emlékezetes darabját is előadták társai, s ő maga: a Schönberg zenéjére komponált Egy varsói menekült és a Pygmalion című rövidebb művekkel bizonyította tehetségét, formai és gondolati alkotókészségét. A Győri Balett tagjaként is koreografált, a társulat műsorra tűzte egyfelvonásosát. (A kibővített Pygmalionnal Párizsban díjat is nyert.) Később azonban megvált alapító társaitól és Markó Ivántól, majd kisebb feladatok után látott munkához Pécsett.
Két részből álló estjének első darabja, az Ellopott legyező, Fábri Péter meséje nyomán készült, japán környezetbe transzponáltam. A történet arról szól, hogy a gazdag és hatalmas főúr sehol, semmiben és senkiben sem találja meg a hozzá illő, az őt megragadni képes szenvedélyt, mert sem az engedelmes asszonyok, sem az engedelmes szolgák nem elégítik ki sóvárgását. Valami vele egyenlőre, valami nála hatalmasabbra vágyik, ami (vagy aki) méltó ellenfél lehetne számára; amivel (vagy akivel) érdemes lenne megmérkőzni. Hogy tétje legyen a dolognak. És akkor belibben életébe a Felhőlány. Aki szenvedélyt ébreszt benne, aki sóvárgásra készteti, aki megkínozza, aki emberivé teszi a már-már az istenekkel és démonokkal egyenrangú sógunt.
Az est második darabja, a címadó Bongiorno signor, melynek történetét a koreográfus alkotta Berlioz Fantasztikus szimfóniájának három tételére; s főszereplői: Dante, Beatrice és Vergilius. Lényegét tekintve ez a problematikusabb darab, elsősorban nyitottan hagyott táncdramaturgiai és szcenikai kérdések miatt. Nagyszerűen és szellemesen indít, a firenzei Signoria tanácsülésével, s a tanácsjegyző költőóriás látomásával, de a későbbiek során a koreográfus elfeledkezik a már használt dramaturgiai pillérekről, s ezért a szcenikai építmény megbillen és bizonytalanságérzéseket okoz, homályos foltokat takar fel. Jelzésszerűek és nem következetesek Dante életének motívumai, a Divina Commedia beépített motívumai, a Dante-Vergilius kapcsolat, de ami talán a legnagyobb hiba: Krámer egy hatalmas, kínálkozó lehetőséget mulasztott el: a körasztal megemelt terének (és dimenziójának) összekapcsolását (egyáltalán: bármilyen logikus kapcsolatát) a tulajdonképpeni föld szintjével (és más dimenziójával).
Öröm volt látni, hogy a Pécsi Balett tagjai milyen felszabadultan és zökkenőmentesen illeszkedtek a megszokott stílusuktól elütő, szép táncokkal teli koreográfiái világba. Lovas Pál olyan meggyőző és szuggesztív sógun volt, Zarnóczai Gizella Felhőlánya és Beatricéje olyan légies és mégis valódi, hogy kívánni sem lehetne jobbat. Solymos Pál egész jellemrajzot bontott ki Dante szerepében, Hetényi János rövidebb lehetőségében is teljes értékűen „hozta” a költő-óriást vezető költő-óriást.

Kenessei András // Magyar HÍrlap, 1985. április 29.