Banális viszonyok - édes finomságok

„Azt hiszem, maga is megfigyelte már, hogy a test gyönyöre, mely valóban a legfőbb vonzerő a két nem között, mégsem elegendő ahhoz, hogy összetartson egy férfit és egy nőt. Igaz ugyan, hogy előtte jár a vágy, mely arccal fordítja őket egymás felé, de mindjárt nyomában jön a csömör, s ők sietnek egymásnak hátat fordítani.” – Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
Mozart zseniális muzsikája óriási inspiráló erővel hat. Mûveit hallgatva ösztönösen mozgásba lendül a test, egészen sajátos képi és mozgásvilágot kelt életre, általa – úgy érzem – egy másik szférába lépek. Zenéje a rokokó világ játékosságát, a férfi-nő viszonyt, szövevényes testi-lelki kapcsolatainkat juttatja eszembe; ha hallgatom, a 18. századi francia budoárok rafinált világa jelenik meg képzeletemben. Előadásunkban apró jelenetek sorában kel majd életre egy képzeletbeli rokokó kastély titkos világa sok helyzetkomikummal. Lesz benne szerelem, féltékenység, ártatlan kíváncsiság, finom és pajzán gondolatok, párok, szerelmi háromszögek, izgalmas kapcsolatok, álmok – ébredések, cselszövések és praktikák – szépség és finomság: a tánc, a zene és a látvány egységében.

Banális barokk

A vidéki színházakban az alkotóknak teljes estés előadásokban kell gondolkodniuk – ha lehet két részben –, így a koreográfusoknak és a táncosoknak is ezzel a kihívással kell szembenézniük. Talán ennek köszönhető, hogy a Banális viszonyok – édes finomságok egy nüánsznyival hosszabb a kelleténél. Ugyanakkor a koreográfus becsületére váljék, hogy a közel kétórás produkció alig veszít erejéből, képes új elemeket, gegeket felvonultatni a második részben is, és elvarrja a szövevényes dramaturgiai szálakat. Mindemellett – és nem mellékesen – igen szórakoztató.
Vincze Balázs rendező-koreográfus humoránál volt, amikor megalkotta a Banális viszonyokat. Valójában tényleg ez az 1700-as évekbeli közösségi viszonyrendszer érdekelte; a rizsporos rokokó parókák és sminkek alatt megbújó emberi természet. Férfi és nő viszonya; egy férfi és két nő, két férfi és egy nő, két férfi, két nő, több nő, több férfi kapcsolata – egyszóval minden felállást (vagy inkább lefekvést, csak hogy stílszerűek maradjunk) igyekezett bemutatni. Az egyik jelenetben – két férfi és egy nő részvételével – valóban az ágyig merészkedik, de ott már nem megy messzebb a bohózat klasszikus formájánál. A színpad közepére betolt bútor az előadásban használt három nagyobb kellék egyike, melyet a szereplők hancúrozása tölt meg humorral és játékossággal. A másik nagyméretű kellék egy remekül guruló vacsoraasztal – Vincze sok funkcióban, ötletesen használja – a szereplők le-fel ugrálhatnak a székekről, akár menet közben is. A harmadik egy nagy, világoskék barokk szoknya az egyik táncosnőn – amelynek széles váza szintén gurul, alatta férfiak képesek elrejtőzni. Ki-bebujkálásuk sok ironikus helyzet, helyzetkomikum forrása, amelyhez hozzáadódik a táncosnő kellemesen túlrajzolt mímes játéka is. A barokk miliőhöz Molnár Zsuzsa jelmez- és díszlettervező stilizált, de korhű jelmezeket tervezett. Nem maradhat el a nőknél míder, a buggyos szatén alsó, felette az abronccsal, a férfiak a zeneszerző (Mozart) korában viselt felöltőben, térdnadrágban pompáznak.
Vincze Balázs láthatóan könnyedén dogozik a klasszikus mester, Mozart zenéjére. Finom, barokkosan díszített íveket épít mozgássoraiban – szinte Voltaire szatirikus stílusvirágai elevenednek meg a színpadon –, kihasználja a zene adta dinamikát, jól mozgatja térben táncosait, akik láthatóan lubickolnak szerepükben. A táncosnők tágak, lábukat látványosan a fejükig lendítik, kidolgozott lábfejük, en dehors tartása jól illik a kor szelleméhez. Mindannyian azonosulnak a rájuk szabott karakterrel, és alkalmuk nyílik színészi képességeik megcsillantására is, mellyel legtöbbször élnek is. A sok gesztikuláció, a pantomimes betétek, a különböző hangok kiadása ez esetben nem zavaró, hozzá tartozik a rokokó pátoszos idilljéhez. Matola Dávid szólója kiemelkedő, mind koreográfiában, mind előadásmódban. Matola ruganyossága, pontossága és színpadi jelenléte meggyőző; adottságaihoz tökéletesen illik a bohó(c) karakterszerep.
Bár összességében jó dramaturgiai felépítésű, élvezetes, színes és játékossága mellett mélységeket is megérintő előadás a Banális viszonyok, mégis felmerül egy fontos kérdés, mely a nézők szempontjából másodlagos, ám szakmai szempontból fontos fókuszpont az előadás megítélésében; komoly kétségeket vethet fel a produkció egészével kapcsolatban. A Banális viszonyok nemcsak témájában, hanem számtalan koreográfiai megoldásában is sok áthallást mutat Jirí Kylián, a Netherlands Dance Theatre kiemelkedő koreográfusának egyes munkáival. Vincze Balázsnak ez igazából fel sem róható – hiszen oly sok alkotót inspirált már előtte is a cseh mester –, az viszont sokkal inkább, hogy erre az ajánlóban vagy a műsorfüzetben semmiféle utalás nincs; így azonban mindez megtévesztő lehet a kevésbé avatott szemű nézők számára. Kylián valójában stílust teremtett 1986-ban, amikor Mozart zenéjére megalkotta a Hat tánc című táncművet. Azóta humora, figurái, koreográfiai ötletei rendre visszatérnek a táncszínpadokon, de még a jelmezválasztása is. Vincze Balázs is komolyan tanulmányozhatta Kylián életművét, hiszen koreográfiájában az általános „Hat tánc-életérzés” mellett a filmre készített Birth-day ágyjelenete, vagy az 1991-es Petite Mort gurulós barokk jelmezei is helyet kaptak – sőt, ahogyan azt már fentebb említettem, központi kellékekké is váltak. Szerencsére Vincze átszínezi kicsit a jeleneteket, más keretbe helyezi a történéseket, és elvont tér helyett díszletfallal kijelölt barokk kastélyba teszi a helyszínt is. Anakronisztikus elemként behozza a léggömböt (piros szív alakú léggömböket), de ez az előadás legkevésbé sikerült ötlete – hiába a kellék szimbólumértéke, hiába a felhasználás sokféle, kreatív módja. Hasonlóan giccses, mint Egerházy Attila egy korábbi munkájában volt. A többi részlet valójában nagyon emlékeztet a Hat táncra, mind stílusban, mind humorban, mind mozgásnyelvben.
A Banális viszonyok megalkotása ennek ellenére komoly szakmai felkészültséget kívánt a koreográfustól és táncosoktól egyaránt, az eredmény pedig szórakoztató, elismerésre méltó munka, melynek azonban érdemeiből sokat levon a vitatható eredetiség.

Vida Virág // tanckritika.hu, 2013. február