Fiatal koreográfusok az Operettszínházban

A pécsi premier után alig egy héttel, február 27-én a budapesti közönség is találkozhatott a társulat legújabb produkciójával. A társulat vezetői már régóta nem idegenkednek vendég-alkotók foglalkoztatásától, hiszen az eltérő stílusok megismerése teszi lehetővé, hogy a táncosok zökkenő nélkül interpretálják a különböző iskolák koncepcióját, stílusát reprezentáló műveket.
A pálya kezdetén álló Lőrinc Katalin, a francia Bertrand d'At és László Péter egymástól is eltérő stílust képvisel, összekötő vonásuk mindössze annyi, hogy elegendő táncos kifejezés birtokában vállalkoztak műveik komponálására, a díszlet-jelmez-maszk-világítás együttese tehát nem lépte túl a „szükséges és elégséges” mértékét. Minimálisra csökkentették a színpadi kellékeket, amelyek a táncos, koreográfiái megoldásokat kompenzálnák, a produkciókban mégsem fosztották meg a nézőt a táncszínház élményétől.
Az új pécsi estet Lőrinc Katalin Bábel óta c. kompozíciója nyitotta. Bábel több értelmű szimbólum: jelentheti a közösség és az individuum harmonikus viszonyának megbomlását, a kapcsolatteremtés lehetetlenségét, és jelentheti egy társadalmi szituáció befejeződését, egy új minőség kezdetét. A koreográfus a közösség és egyén harmóniájának megbomlását választotta.
A kompozíció Solymos Pál tánckezdő szólójától kettősökön, hármasokon át vezeti a tánc gondolatát az azonos közgondolkodás és cselekvés mozzanatáig, a téglahordás és építés munkafázisáig. Az egynyelvűség ábrázolása egyszerű eszközökkel alakul ki: egy-egy újabb folyamat szólóval indul, ennek stílusában folytatódnak szemben vagy profilban a paralel, illetve szimmetrikus kettősök, hármasok. A színpad szinte állandó mozgásban él, a táncfűzések – úgy tűnik – körülfonják a színpad különböző pontjain elhelyezett téglatesteket, miközben a klasszikus balett látványos, dinamikus, feszített ugrásai és pózai a teljes testen végighullámzó mozgásokkal váltakoznak.
A mindennapi élet gesztusai és a munkamozgások a közös munka, a toronyépítés színpadi ábrázolásában jelennek meg először. Nagyon szépek és plasztikusak a fokozatosan elernyedő mozdulatsorok, bár a koreográfiának ebből a fázisából tűnt ki leginkább, hogy a társulat még nem eléggé jártas a koreográfus technikai rendszerében. A munkában kifáradt, elalélt ember és párja – Hajzer Gábor és Prepaliczay Annamária –, illetve segítőkész társai jelenlétében a tánc szerencsésen ötvöződött az apróbb pantomimikus mozzanatokkal; a színpadi mozgás így egy pillanatra sem állt meg. A feléledő férfi tenni akarása, társai cselekvőkészsége a közösségi lét erejét láttatta. A torony körüli kettős koncentrikus kör nagy körtánca lendületesen ábrázolta Mózes I. könyvének sorait: „Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek.”
A tornyot körülfogó kör egyre nagyobbra tágul, lazul összefogódzása, s a kezek eleresztik egymást, de még mindenki azonos motívumokat táncol. Egyszerre valaki lopakodva leemel egy téglát, s a színpad távoli pontjára viszi. Még akad „őrző”, de már érzékelhetően – fáziseltolódásokkal, egy-egy gesztus erejéig – mindenkiben felmerül az önzés-szerzés gondolata. A mozdulatok szakadozottá, töredezetté válnak. A közösség elemeire bomlik, s bár akadnak még „társak”, a kapcsolat legfeljebb két személyre korlátozódik. A kettősökben még feltűnnek a kollektivitást idéző mozdulattöredékek, de már csak nyomokban őrzik a koreográfia első harmadának harmonikus világát. A közös múltat egy gyönyörű héber sirató dallamára egyetlen ember idézi, de ő eltűnik a sivatagot nem túl szerencsésen szimbolizáló háttérfüggönyben. Mindenki magára marad egyetlen téglájával, s lassan, csendesen megkísérli egyedül az építés alapmozdulatát: a hatalmas kő emelését.
A szép, artisztikus kompozícióban a különbőzé tánc- és mozgásstílusok harmonikus táncnyelvvé ötvöződnek. Legnagyobb erénye, hogy nyelvi töredezettségét csak akkor érzékeljük, ha az dramaturgjaiig indokolt. Zenei választéka is ideális. A mindvégig esztétikus kompozíciót talán egy-egy jelenetsor többszöri ismétlése teszi némiképpen didaktikussá, hosszadalmassá.
Bertrand d'At Cinéma Fantaisie c. koreográfiájában a némafilm és a korai hangosfilm legendás sztárjai, jellegzetes figurái vonulnak fel. Chaplin és Asta Nielsen, Rudolf Valentino és Fred Astaire sodró kavalkádban találkozik kollégáival, szerepeivel. A sztárok és férfi bálványok egy fehér vetítővásznat szimbolizáló keretből táncolnak elő, hogy soha le nem forgatott jeleneteket, vagy nagyon is filmtörténeti értékű mozzanatokat varázsoljanak a színpadra. A koreográfus pergő képsorában a hajdani sztárok szeretetteljes iróniájú korabeli divattáncok révén jutnak el a felidézett emlékezetes jelenethez. Amint pedig elérkezünk egy film-poénhoz, máris új képsor Indul. A koreográfus biztos arányérzékkel „vágta filmjét”; a sztárok önfeledten, és féltékeny nézőként szemlélik egymás produkcióit. A szólók és csoporttáncok sodró lendülettel vezetnek el a végső poénhoz, az egyik szereplő arcán csattanó habostortához. A koreográfia szellemes mozgásanyaga, a groteszk és neoklasszikus elemek ötvözete kiválóan illeszkedik Milhaud modernül klasszicizáló hangzásvilágához.
László Péter zárószámát, A természet titkos világát a természetet megszemélyesítő Bretus Mária és Hetényi János poétikus kettőse indítja. Szépi, klasszikus nyelvű kettősük a harmóniáról mesél, majd megelevenedik a színpadi kert egy darabja. Mint egy gyermekmesében, táncba kezd a vagabund darázs, Solymos Pál, a gyönyörű viráglány és virágfiú, Tamás Gyöngyi és Hajzer Gábor, a vidám katicabogár Zarnóczai Gizella és a három víg hangya-legény: Lovas Pál, Kuli Ferenc, Gombosi László, végül a különös szépségű orchidea: Prepeliczay Annamária és a négy bájos viráglány, Baráth Ildikó, Kovács Zsuzsanna, Poszovecz Tünde és Éliás Zsuzsa.
A dzsesszbalett elemekből ötvözött táncok laza szövetű történetté kerekednek. Egy-egy nagyobb egység a háttérfüggönyre vetített dekoratív hatású diaképpel zárult. Talán némi didaktikus szándék is rejtőzött a vetítés mögött, de nem baj, mert a vetítés a nézőt nem zökkentette ki a táncok hangulatából, s a nagyon szépen, tisztán előadott táncok is csak nagyobb nyomatékot kaptak a felvételekkel.
A koreográfiát elégikus hangulatú tánckép zárja: talán „a színpadi kertbe megjött a tél”. A virágok elhervadnak, a bogárkák eltűnnek, s a természetet megszemélyesítő táncospárból is csak a férfi marad életben. A háttérben, a vetítő-falon feltűnik egy rovargyűjtemény. A gombostűre tűzött bogarak túlságosan drasztikusnak tűnnek, valahogy nem illenek a darab egészének lírájához.
A francia és a két magyar koreográfus estje új színekkel gazdagította táncművészetünket és a Pécsi Balett repertoárját. A pesti bemutató fergeteges közönségsikert aratott. A táncosok láthatóan komolyan vették feladatukat, örömmel táncoltak a produkciókban.

Kővágó Zsuzsa // Táncművészet 1984/5

„Három-négy éve még úgy éreztem, előadóművész vagyok, akit a koreográfusok el is láttak bőven táncolnivalóval. Ebben a mostani feladatban – amely első rendezésem – más formában kívánkozott ki belőlem az, amit a táncról gondolok. Az foglalkoztatott, miképp kapcsolható össze a színpadon a tiszta tánc egy teljesen hétköznapi, „civil” mozgásrend szerrel..."

Ferenc frakkban; úgy táncol, mint Fred Astaire. Kati belépője Chorus Line-rumba. A kisegerek rumbája, amit egy szállodai szobában láttam valahol, véletlenül, egy nyitva felejtett tévében. Dóra jól elvan magában. Dudás nem játszott még eleget a rumbatökön.
Sándor, mint katona – győz(?). Minden megoldódik;Chaplin és a vak lány – Singing in the rain, a Kölyök és az édesanyja. Magdának még mindig ugyanaz a problémája Károllyal, akinek viszont még mindig ugyanaz a problémája ...a nőkkel. Legyen habos torta, vagy sem. Kati mindenképp akarja. Túlságosan szereti a süteményt, – szegény Károly...

„A balett a közvetlen föld fölötti életet – növények és állatok világát – mutatja be. Azt a világot, amelyről oly gyakran nem veszünk tudomást, s oktalanul pusztítjuk. Amikor kedvesen virágot ajándékozunk valakinek, nem gondolunk arra, hogy elpusztítottuk a természet egy darabkáját, amely talán ugyanúgy élni szeretett volna.” – László Péter