Bán Teodóra és Keveházi Gábor, az Állami Operaház táncosai önálló tánctervezőként mutatkoznak be Pécsett. Egy egész estét bocsájt rendelkezésükre a Pécsi Balett, hogy kitöltsék mondanivalójukkal. Voltaképp természetes dolog, hogy két tehetséges táncosnak – akiknek kedvük és tehetségük van koreografálni – alkalmat ad egy balettműhely önálló munkára. Mégsem természetes.
Állandó panasz: nincs alkalom önálló koreográfiái kísérletekre. Nincsen elég balettegyüttes. Nincsen elég lehetőség.
Másfelől: a Pécsi Balett nyitott színház. Szívesen fogad minden tehetséget. Sőt: várja, hogy új elképzelésekkel támadják meg.
A Keveházi-Bán-házaspár – akikkel dolgoztunk már együtt, igaz: mint szólistákkal – előállt érdekes és munkára serkentő elképzelésekkel. így tehát szándék és lehetőség, megmutatkozni vágyó tehetség és művészi munkaalkalom egybeesett.
Szívesen és kollegiális tisztességgel fogadjuk vendégeinket. Ha első önálló tánctervezői estéjük sikerrel jár, mindegy is: ki gazdagszik ezzel, a Pécsi Balett vagy az Állami Operaház.
Hisszük: munkájukkal a magyar táncművészet lesz gazdagabb. És a nagyközönség. – Tóth Sándor

Vizsgázunk. A nagyérdemű előtt felelünk abból, mit tanultunk meg eddig táncos pályánkon a táncművészetből és a különböző stílusokból: a klasszikus balettől a modern táncig.
Balettestünk első részében Chopint táncosítjuk meg, némileg Marius Petipa stílusában. Nézetünk szerint Petipa koreográfiái hagyatékát Georges Balanchine, száladunk nagy tánctervezője folytatta – az ő munkáját szerintünk Jerome Robbins fejlesztette tovább. A minket ért Petipa–Balanchine-hatás nem művészi lopás, de miután táncoltunk Balanchine-koreográfiát: önkéntelenül is hatást tett ránk. Ebből felelünk műsorunk első részében.
A középső részben három kis balettet mutatunk be.
A szerelem pillanatai című pas de deux (Wolff Péter zenéjére) az emberi kapcsolatokat vetíti elénk. Két ember között sosincs összhang. A harmónia csak pillanatokra jöhet létre. Ezekről a pillanatokról szól A szerelem pillanatai.
Modernebb lépésanyaggal dolgozunk itt. És dúdolható, slágerszerű muzsikával. Nyíltan bevalljuk: szórakoztatni kívánunk. Érzésünk szerint a balettművészet mostanában vonzódik az unalmas, túlfeszített, hosszú formákhoz. Keressük a látványosságot. Természetesen: nem a mondanivaló rovására.
A Szörny krimibalett. Egy magyar zenemű is megszületik vele. Pege Aladár, a magyar dzsessz kiválósága komponálta hozzá a zenét.
Ravel Boleróját sokon megkoreografáltak. Legutóbb Maurice Bejárt is, kitűnően. Eszünk ágában sem volt elkészíteni egy újabb Bolerót, de meghallván Tomita szintetizátorra átdolgozott Ravel-variációját, annyira megfogadott bennünket a zene, hogy mégis belevágtunk a mi Bolerónkba.
Az este harmadik részében Hieronimus Bosch ismert festményét, A gyönyörök kertjét igyekszünk megeleveníteni (ugyancsak Tomita zenéjére). Természetesen nem illusztrációja lesz ez a balett Bosch művének, ha így volna, a Széchenyi tér is szűknek bizonyulna és kétszáz millió forint sem elegendő színpadi kiállítására.
Még annyit tartunk szükségesnek elmondani, hogy életünkben először koreografálunk. Magyarországon nincs koreografálási lehetőség fiatal tánctervezők kibontakoztatására. Van két és fél tánc-színház... azért két és fél, mert Pécs és Győr mellett a becsukott Állami Opera ettől az évadtól csak félnek számítható. Ki szerettük volna próbálni, tudunk-e egyáltalán koreografálni. Van mondanivalónk: meggyőződésünk, hogy másnak is van. Igenám, de hol keressünk lehetőséget kísérletünkre?
Módfelett hálásak vagyunk Eck Imrének és Tóth Sándornak, hogy látatlanban megbíztak (mindeddig bizonyítotton) koreográfusi képességünkben és nagyvonalúan alkalmat adtak ennek az estnek elkészítésére.
Köszönjük nekik és a Pécsi Balett táncművészeinek, hogy alkotóműhelyi munkájuknak részesei lehettünk. – Bán Teodóra és Keveházi Gábor

A szerelem pillanatai

A Pécsi Balett vállalkozó kedvét dicséri – a három éve működő Nyári Színház megindításán túl – hogy az utóbbi időben néhány táncosának lehetőséget adott a koreográfiái kísérletezésre. A múlt ősszel a színház ismét váratlan meglepetéssel szolgált: november elsején az Operaház táncospárja. Bán Teodóra és Keveháézi Gábor mutatkozott be koreográfusként a pécsi együttesnél. A tánctervezői gyakorlattal nem rendelkező fiatal alkotópáros ritka lehetőséghez jutott: egy egész estét tölthettek ki önállóan, saját elképzeléseik szerint.
Az első mű – vagy műsor – mindig különösen jellemző egy alkotóra, hiszen általában a bizonyítás vágya mellett az egyéni mondandó érvényesítésének igénye feszül az alkotói önállósulások mögött. A pályakezdőnek ilyenkor kell megmutatnia, hogyan is gondolkodik a világról, milyen táncba kívánkozó ideákat tartogat. A Pécsett debütáló koreográfusok munkáiból, sőt az általuk fogalmazott műsorfüzetből is kiderül: a szórakoztatást választják alkotói céljuknak. Elképzelésüket támogatni lehet, ha valóban be is töltik a hazai táncművészeiben kétségtelenül tapasztalható űrt. (Bár éppen a Pécsi Balettnél Tóth Sándor próbálkozott több ízben is a rövid, könnyed, akár slágerszerű zenére komponált darabok meghonosításával.)
A "nagyérdemű" szórakoztatása azonban nem tartozik a könnyű feladatok közé. (S most még nem is tértünk ki arra, hogy egyáltalán mi a szórakoztató és mi nem...) Először is jól megtáncolható, frappáns ötlet kell, s ha erre rátaláltunk, nem árt az ötletünket végigvinni –vagyis még egy rövid darab felépítése is dramaturgiai jártasságot igényel. A zene megválasztása ugyancsak hat a tánc formanyelvére, stílusára, s a téma kidolgozására is. De nem sorolom a kívánalmakat, végül is nem koreográfus szakos hallgatók első vizsgaelőadásáról, hanem egy együttes műsorának újabb repertoárdarabjairól kell beszámolnom.
Az estet nyitó egyfelvonásosban a koreográfusok mintegy a hagyományos klasszikus iskola, illetve annak XX. századi folytatói előtt tisztelegnek. Chopin romantikus hevületű mazurkáira a nem kevésbé romantikusra rajzolt magányos „hős” várakozó-vágyódó szólójával indul a mű. A kékesen derengő háttérben egy néma zongora áll – talán a főhősre vár a hangok kicsalogatása? Erre egyelőre nem derül fény, csupán négy álom-leány tűnik fel – a hős viszont távozik. A lányokat négy fiú követi, s közös táncukban a stilizált mazurkák reminiszcenciái olvadnak össze neoklasszikus mozgássorokkal. A főhős újból és újból színre lép: hol egyik, hol másik lánnyal jár el egy kisebb, néhány dallamnyi kettőst. Mélabús alakja azonban egyikükkel sem kerül valóságos kapcsolatba. Mintegy feladva a reménytelen vágyakozást, a lányok karjába omlik. Elringatják, majd visszaadják az életnek. Az álomalakok eltűnnek, a főhős pedig a tüllfüggönyt letépve a zongorára borul, s a romantikus művész modorában lázas zongorajátékba kezd. A Mazurkák utolsó hangjai az ő keze alól csendülnek fel.
A mű jelentése ugyan rejtve maradt előttem, annyi mégis kiviláglott, hogy a tánc és kifejezés igencsak egymás mellett fut a koreográfiában. Az ismétlések, az értelmetlen ki- és belibbenések is rontanak az itt-ott felbukkanó szép részletek hatásán.
A kidolgozatlanság, a dramaturgiai vonalvezetés következetlensége érződött az estnek címet adó balettben is. A szerelem pillanatai című kettősben Wolff Péter szinte didaktikus zenéje nem segítette a koreográfusokat, hiszen a lágyabb és erőteljesebb tételek mechanikusan követik egymást. Így a tánctervezők sem tehettek mást: a férfi és a nő érzelmeinek köznapi hullámzását tételenként váltogatják. A harmonikus és diszharmonikus, a „ma szeretlek, ma gyűlöllek” hangulatok vég nélkül sorakoznak fokozás, fejlesztés vagy változás nélkül. A koreográfia nyelve közel áll a neoklasszikusnak nevezhető stílushoz, amit ezúttal a zene nem indokol.
A Boleroban a Nő izgalmas, kifejező mozdulatanyaga szembesül a Férfi kétségbeesett, rángó mozgásával. Mindkettő egy idő után egysíkú lesz, s kevés a zene megjelenítésére, még ha az alkotók a Ravel muzsika Tomita-féle motorikussá tett, szintetizátorral átdolgozott változatát használják is. A koreográfia témája – a ragadozó rovarra vagy növényre emlékeztető Nő, és a csapdájába esett Férfi párharca – még csak illene a zenéhez, de a tánc kidolgozása ezúttal is valahol félúton kifárad. Egy jó ötlet végig vitelének hiányát érezni A szörnyben is. Krimibalett – írja a műsorfüzet. Melynek csak eleje van és jó zenéje - tehetnénk hozzá. A humoros alaphelyzet - egy táncosnő reggel álmosan és fáradtan érkezik a próbaterembe, ahol a sarokban eleinte békésen heverő fekete rongycsomó üldözni kezdi, majd bekebelezi a balerinát - nincs kibontva és megformálva, pedig Prepeliczay Annamária groteszkre is fogékony alakításából többre is futotta volna.
A gyönyörök kertje című egyfelvonásos csak a elmében idézi H. Bosch festményét. Egy látomásoktól hajszolt köznapi ruhás Fiú, és az idilli nyugalomban élő testszínű trikós közösség próbál többször is közeledni egymáshoz. Végül a nehezen alkalmazkodó Fiút az egyik lány bevezeti a boldog semmittevők (?) világába: ő is leveti a civilizáció szorító öltönyét s „meztelenül” lép be a természetben élők felhőtlen közösségébe. E koreográfián szintén érezni az alkotópár komponálási járatlanságát. A jelenetek itt is bármiféle fokozás nélkül ismétlődnek, s valódi konfliktusról ezúttal sem beszélhetünk. Viszont a férfi szólójában – melyet Körmendy László őszinte indulatokkal, s kimagasló színvonalon fogalmazott meg – és a csoportjelenetekben felcsillan az a formálókészség, amit a többi műben alig észlelhettünk. A Tomita-Jávori zene stílusától ugyan most is távol áll a klasszikus alapú táncmatéria, s a dzsesszhatást mutató mozdulattöredékek sem szervesülnek a hagyományos elemekkel, mégis, a nézőt a terek és folyamatok részletszépségei lekötik.
Valószínűleg csak úgy lehet megtanulni koreografálni, hogy valaki minél többet komponál. Az a ritkább, ha egy alkotó már az első alkalommal teljesen készen lép a színre. De akár a debütáláskor, akár sok éves gyakorlat után: minden új koreográfiánál újra kell kezdeni a harcot az anyaggal, hiszen minden új mű – teremtés.

 F.L. // Táncművészet, 1981/2