Pécsi Balett: ünnepi Bartók-bemutató

A Philip Morris Magyar Balettdíj ünnepélyes átadása, a társulat fennállásának 35. évfordulója, új bemutató, ráadásul Bartók művekből... Ilyen ünnepi események vonzották a balettművészet híveit a premierre a Pécsi Nemzeti Színházba. Illetve csak vonzhatták volna. A függöny azonban szokatlanul foghíjas nézőtér előtt gördült fel, ahol ünnepélyes emelkedettség helyett szomorkás egykedvűség uralkodott. Vajon mi okozta a távolmaradást? Ügyetlen szervezés? A propaganda hiánya? Dédelgetjük a reményt, hogy nem a színházba járási kedv tompulására vagy érdektelenségre kell gondolnunk...
Mert a Pécsi Balett – ahogyan 35 éven keresztül mindig – ma is rangot és minőséget képvisel. Táncosai rendkívül jól képzettek és sokoldalúak, vezetőjük, Herczog István pedig példa értékűen gazdag és változatos repertoárt alakított ki számukra, amely a népszerű „nagybalettek”, kortárs kamaraművek, vidám mesebalett mellett, most a „magyar táncjáték” hagyományait folytató Bartók-darabokkal gyarapodott.
A Bartók-trilógiából ezúttal két mű került az est programjába, A csodálatos mandarin mellé Herczog - a szokásoktól eltérően – A Kékszakállú herceg várát választotta. A nő és férfi kapcsolatáról az opera műfajában szóló mű nem sok táncfeldolgozást ért meg, hiszen a műfaj saját dramaturgiai követelményeivel nem könnyen egyeztethető a tánc. Az énekes szereplők színpadi jelenléte mellett, a tánc – mint ezúttal is történt – inkább csak illusztrálhatja a történéseket, a szereplők „megkettőzése” (énekes és táncos pár) pedig az énekes szereplők mozgatásában támaszt újfajta követelményeket. Herczog a termek ajtajának feltárásakor a tánckar segítségével „ábrázolja” az elénekelteket, a kínzókamra, a fegyvertár, a kincstár és a kert képi megjelenítése azonban valójában nem ad többletet a hallottakhoz képest.
A mű mélyrétegeit Judit és-a Kékszakállú táncos kettőseiben ragadja meg. Ők szinte önálló művé táncolják múlt és jelen, emlékek és valóság, megismerés és őszinteség összeütközésének két ember szerelmében felízzó drámáját. Lovas Pál reveláció erejű alakításában megrendítően tárja elénk a sorsa által meghatározott, szerelmet és megváltást vágyó ember teljes kitárulkozásának mélységeit. Korfia Emília hamvasan kíváncsi Juditot formál, majd a szeretett férfi lelkének feltárása során az asszonnyá érés folyamatát is érzékeltetni tudja. Az opera „mögé” került táncuk azonban a látvány szempontjából ugyan statikusabban, de mégis „elől" mozgó énekesek (Bukszár Márta és Kuncz László) teljesítménye mellett nem kap igazán teret, így a két műfaj összekapcsolásában a Herczog-féle megvalósítás sem hoz igazi megoldást. Talán a záróképben mutatkozik mégis példa erre, ahol az énekes és láncos szereplők összetalálkoznak és az eltűnő Juditok után, az énekes Kékszakállú maga „temeti el” táncos énjét, önön belső világát.
A „groteszk pantomimnak” készült Csodálatos mandarin Herczog István változatában táncjáték, amely a mű feldolgozásainak sorában a hagyományosabb, – kimondhatjuk – Harangozó Gyula-féle értelmezést és megvalósítást folytatja. A nagyvárosi környezet, háttérben a kivilágított felhőkarcolókkal, a csavargók tanyája szinte „kortalanul” 20. századi, akárcsak a szereplők többsége. A lány csábításaiban az öreg gavallérral (Tóth Sándor) a komikus évődés, az ifjúval (Gyürky Krisztián) a tisztaság iránti vágyba való belefeledkezés érvényesül.
A mű kulcsfigurája, a Mandarin (Lencsés Károly) alakja azonban új értelmezést kapott. „Másságát” a koreográfus külső megjelenésével érzékelteti. Ez a mandarin arany szkafanderében, fényes, lesimított hajával, vöröses szemkontúrokkal, távoli bolygók szülöttének látszik (ufonauta?), különlegessége nem vad természetességet, hanem hideg idegenséget hordoz. Kezdeti mozdulatlansága inkább tanácstalanságról, mint fojtott szenvedélyről árulkodik. „Kirobbanása” is gépemberies, feltámadásai pedig inkább a „más anyagból valók” megsemmisíthetetlenségével, mint a vágy elpusztíthatatlanságával igazolódnak. A katarzis okozás feladatát így a Lány (Endo Veronica) veszi át, megtisztulásának drámáját önmagában éli meg, a különös idegen csak elindítja benne a folyamatot. Az értelmezéshez igazodva, az előadói teljesítmények élére Endo Veronica érzékien dekoratív és mégis emberi tisztaságú Lány alakítása kívánkozik.

Major Rita // Új Dunántúli Napló, 1995. december 30.

Közreműködik: a Pécsi Szimfonikus Zenekar és a Pécsi Nemzeti Színház énekkara, karigazgató: Witterle Gábor.