A Jó, a Rossz és a (Csúf) Colos

Előadásunkkal a nagy klasszikus westernfilmek hangulatát felidézve szeretnénk megállítani az időt. Célunk, hogy a mindennapjainkat jellemző őrületes tempót ellenpontozva, a klasszikus westernek nyugalmát, lassúságát és örök igazságait színpadra állítva kizökkentsük a nézőket a hétköznapok rohanásából és elemeljük őket egy másik idősíkba. A nagy westernek világa, kliséivel, feszültséggel teli nyugalmával és vonzó romantikájával szinte adja magát, hogy táncszínpadon megjelenjen. Szeretnénk, ha mindazok a klasszikus értékek, melyek ezeknek a történeteknek az alappillérei: a barátság, a szerelem, a becsület és a hűség, előadásunk által reflektorfénybe kerülnének és a nézők szívéig hatolnának.

A Jó, a Rossz és a Csúf (Colos)

Két előadás teszi igazán pécsivé a Nyári Színházat, közülük egyik a Pécsi Baletté. A pukkadásig kacagtató poénok, a klasszikus balettet is karikírozó gyönyörű, hosszú lábú, jó színészi adottságokat felmutató táncosok vadnyugati hangulatba ringatják a közönséget. A spagetti-western világát idéző hosszan kitartott, vészjósló mozdulatok, a nyugalom békepipás percei, az örök igazságok: a barátság, a szerelem, a hűség, a becsület embert próbáló szituációkban megjelenített képei elgondolkodtatják a nyári este szórakozni vágyó közönségét.
Sikerdarab született Pécsett. Koreográfusa Vincze Balázs – Harangozó-, Imre Zoltán-díjas koreográfus –, a Pécsi Balett igazgatója 2005 óta. Az előadás előtt beszélgettünk, miközben a táncosok már javában járták be a nagyszínpadot (tavaly sokkal kisebb térben láttuk őket), próbálták a díszletelemek mozgatását, a világítást.
A Jó, a Rossz és a Csúf (Colos) igazi közönség­darab, egyértelmű csattanókkal, ötletes, jól mozgatható díszletekkel. Nem véletlen, hogy állva tapsol a közönség legutóbb Győrben, Szarvason. Hamarosan Eszéken, Tuzlában, s ha minden igaz, még idén Mexikóban is fellépnek. Honnan jött az ötlet, melyet Vidákovics Szláven színész-rendezővel dolgoztak ki?
A hollywoodi westernfilmek kihaltak, már nem készülnek a nagy sorozatok, és még csak elvétve sem jut eszébe senkinek. Mi pedig úgy gondoltuk, ez egy olyan korszak, amelyet mindenki szeret, sokan nőttek föl rajta, ezért hoztuk vissza ezt a hangulatot sok humorral, a spagetti-western filmek világát idézzük benne. Amikor elindul a darab, az első 3-4 perc után van egy markáns kiállás, megszakad a jelenet, majd ugyanez a jelenet a legvégén tér vissza. A westernfilmekre jellemző élethelyzetek: a kocsmai verekedés, az indiánok és cowboyok kegyelten harca, az irigység és a szerelem – örök és elhagyhatatlan elemek akár drámában, akár vígjátéki formában. A darab három különböző karakterről szól: a Jóról, a Rosszról és a Colosról. Őket egy cselekményre fûzve ismerjük meg, amely miről is szólhatna másról, mint a kincsvadászatról, a térképkeresésről. A végén fölgyorsul a szálak kibomlása, s egy nagy fordulattal kiderül, hogy nemcsak egyszerû kis sztoriról van szó, hanem valami többről. Szeretnénk a mai pénzcentrikus, anyagias világban gyengéden tükröt tartani a közönség elé. Azt mondanánk, hogy lassulj le, elmélkedj, értékeld át kissé az életedet, s rájössz, nem a pénz a legfontosabb. A westernfilmek jó hátteret adnak erre a lassú, kitartott jeleneteikben, majd ahol a gyorsan változó színekben győz a jó.
Fiatal, dinamikus, kiválóan képzett táncosok jó színészi adottságokkal. Kell ennél több? Könnyû így színpadra vinni mindazt, ami a pantomim és a klasszikus elemek keverékét is megkívánja.
Minden alkotónak fontos egyfajta sajátos mozgásvilágot kialakítani. Ezek a táncmûvészek nagyon jók. Most önnel közlöm először a hírt, mely számomra szomorú, de ugyanakkor rendkívüli is. A világon öt együttes van, ahova minden táncmûvész vágyálma eljutni. Ha bármikor alkalmuk adódik, mindent felhagyva rohannak megragadni a lehetőséget. Ilyen a londoni Rambert Balett is, a holland és amerikai társulatokon kívül. Az egyik táncosnőmet fölvették, s augusztustól már Londonban kezd a Rambert Dance Company­nél. Ez mutatja együttesünk minőségét. Az elmúlt 15-20 évben vidéki társulattól ilyen világhírû együtteshez nem ment el senki. Domoszlai Edit az első magyar táncosnő, aki bekerült ebbe az együttesbe. Két férfi volt ott eddig: Imre Zoltán, aki alapította a Szegedi Balettet, és Kun Attila, de nőnek még nem sikerült. Editet a Pécsi Mûvészeti Szakközépiskolában kezdtem el tanítani, és intéztem ösztöndíját, mellyel a Pécsi Baletthez kerülhetett, itt aztán egymást gyúrva, együtt dolgozva jutottunk el erre a szintre.
Hol tart a Pécsi Balett hazai és nemzetközi szinten?
Ez egy sport. Ha egy sporthoz megvan a háttér, jó pszichológus, sok pénz, jó orvos, jó edző, jó pálya, jó cipő, akkor mindent el lehet érni. Edit három napig volt kint, fél napon keresztül csak egy sportorvos vizsgálta az izomzatát, a csontjait, arra volt kíváncsi, mennyire terhelhető. A Rambert Balettnek saját nagy épülete van, úszómedencével, szaunával, sportorvossal és a balett-teremben teljes világításban próbálnak, ott ül a zenekar, a szimfonikusok a karmesterrel, és élő zenére megy a próba. Ilyen feltételek ritkán vannak. Az elmúlt években az együttesünk komoly szakmai díjakat vett át, úgy gondolom, egyike az ország három legjobb társulatának. Lehet, hogy a kőszívû tánckritikusok vitatkoznak ezen, de akkor is legfeljebb a negyedikek vagyunk a mezőnyben. Külföldön kedvelik a magyar táncegyütteseket. Ez a fajta életvitel, ez a temperamentum, a mindig szenvedni akaró magyaros motívumok izgalmasak. Szerintem a magyar táncosok az átlagosnál kicsivel jobb mûvészek. Lehet, hogy a külföldiek tánctechnikailag jók, de nincsenek olyan színészi kvalitásaik, mint a magyaroknak. A tánc a színház egyetemes eleme. Vallom, hogy a kifejezően jó mozgás csak színészi alakításokra építhető.
A vidéki együttesekhez képest a Pécsi Balett hívta meg a legtöbb külföldi koreográfust, akik nyilván viszik a hírünket messze-messze, azon túl, hogy hozzáadnak az együttes színeihez, emelik annak teljesítményét a nemzetközi megmérettetésekben is.
Cameron McMillan már többször dolgozott velünk, a következő évben az Orfeusz és Euridikét fogja koreografálni. A Rafael Bonachela Dance Companyban táncolt, Bonachela most a sydney-i operaház balettigazgatója, így jut el a hírünk Sydney-be is.
Még mindig csak vágyálom az önálló társulattá válás. Miért ennyire fontos ez, s hogy áll most a szívügyük?
2011-ben megütöttem a bokámat, hogy mertem erről beszélni. Rázga Miklóssal, a Pécsi Nemzeti Színház új igazgatójával jó a viszonyunk, ő a pályázatában is fölvetette ezt a problémát. Most sokkal jobban megbecsülnek bennünket, mint régen. Az önállóságot azért szeretném, mert akkor nem lennénk kiszolgáltatva a mindenkori igazgatónak – mert átéltük már ezt is. Az újfajta felállásunk meghatározná a vendégjátékainkat is, hiszen a győri, a szegedi társulat önálló, míg mi a színházi előadások tánckara is vagyunk. Nem csak a saját repertoárunkat játsszuk, így nehéz az egyeztetés a turnézások alkalmával. Én addig nem nyugszom, amíg ez az elképzelés meg nem valósul. Amúgy a Pécsi Balettnek 55 éve nincs alapító okirata. Ha lesz, akkor a város kinyilvánítja, hogy fontos neki ez a társulat, és születhet egy új mûvészeti közösség. Nagyon lassú ez a folyamat, nem tudom miért. Pedig ez az együttes sok sikert hozott a városnak. 2010-ben Európa Kulturális Fővárosának egyik nagykövete voltunk, s amikor Pécs város nevét hallják bárhol az országban Szarvastól Sopronig, nem a színház jut eszükbe, hanem a balett. Folyamatosan tárgyalok a városvezetéssel, ők is nyitottak a kérdésben.

Hárságyi Margit // olvassbele.com, 2014. július 9.