A diótörő

Miről szól a mesebalett?

Téli este uralkodik egy német kisváros fölött; sűrű pelyhekben hull a hó. A hófüggöny mögül kibontakozik Stahlbaum tanácsos háza. Bejáratához vendégek igyekeznek, köztük karácsonyi csomagokkal megrakodva – a ház régi barátja, a mókamester és bűvész Drosselmeier bácsi. Egy pillanatra a ház előszobáját is látjuk: ott rakoncátlankodik a gyerekek csoportja – köztük Misi is, a házigazda rosszcsont-fia –, s várja bebocsátását a karácsonyfához. Végre Drosselmeier kitárja az ajtót, s a gyerekek elözönlik a szalont. Az ámulat első pillanata után körültáncolják a ragyogó karácsonyfát.
Körtáncuk után mindenki ajándékot kap: a kislányok babát, a fiúk csákót, kardot, fapuskát. Míg a gyerekek játékaikkal vannak elfoglalva, a felnőttek koccintanak az ünnepre, s a meghitt hangulatban egy ódivatú társastáncot is eljárnak. Drosselmeier azonban hamar magához ragadja az ünnepség irányítását. Bűvésznek öltözve egy bábszínházát varázsol az ámuló gyerekeknek. Bemutatja a mesebeli herceg és a csúf egérkirály harcát, melyben végül a herceg megmenti szerelmét, a hercegnőt. (Ez a történet elevenedik meg később Mária álmaként.) A bábjáték után Drosselmeier újabb szórakozást eszel ki: táncoló gép-babákat mutat be a gyerekeknek, s a bohóc, a baba és a néger tánca után még egy meglepetést csempész be a karácsonyfa és a játékvár alá, egy diótörő bábut. A csúf, nagyszájú figura azonban senkinek sem kell. Egyedül a házigazda kislánya, Marika nyúl érte. Gyengéden babusgatja, s amikor később Misi is meg akarja kaparintani a játékot, igyekszik megvédeni csúf kedvencét. A küzdelemben eltörik a baba, csak a mindentudó Drosselmeier hozhatja helyre... Későre jár. a háziak is nyugovóra térnek, miután a vendégek elmentek.
Mielőtt lefeküdne. Mária még egyszer megöleli diótörő-babáját, s lefekteti egy karosszékbe. Almában csakhamar megjelennek az imént átélt események.
Ijesztő egerek tűnnek fel, fenyegetően szimatolnak. A kislány igyekszik megmenteni tőlük a diótörő-babát. Hirtelen hatalmasra nő a karácsonyfa, s mellette a játékvár is, de nem kevésbé hatalmasan bukkan elő az egerek gonosz vezére, az Egérkirály. Az egerek most már az ő vezetésével támadnak, pusztítják a karácsonyfát, dézsmálják díszeit. A diótörő-bábu azonban életre kel. s máris a karácsonyfa és Marika védelmére siet. A küzdelmet a két vezér párharca dönti el: a Diótörő ledöfi az Egérkirályt, s a vezér nélkül maradt egerek elmenekülnek. A karácsonyfa ágai közt rejtőző Drosselmeier most megjutalmazza a csúf, de bátor játékbábát: délceg ifjúvá, herceggé változtatja. És a jószívű kislány, Marika is megváltozik, Mária hercegnőként fogadja az új Diótörő köszöntését.
Már mesei tájakon járunk: Mária ezüstösen csillogó, behavazott téli erdőben fogadja a herceg hódolatát. S mintha a téli táj is részt venne örömükben, az erdő lassan benépesül. Színre lép az Egérkirály, elragadja Máriát és a hópelyhek alá temeti. Drosselmeier segítségére siet, elfúlja a hópelyheket, átmelegíti a fagyott Marikát és ismét visszavarázsolja Mária hercegnővé. Hópelyhek érkeznek egyre sűrűbben, libegnek, kisebb-nagyobb csoportokban kavarognak. A szerelmespár lassan utánuk indul – a Diótörő herceg birodalmába vezeti Máriát.
A herceg csipkepalotája a babák birodalma, s lakói Diótörő herceg alattvalói. Újra megjelenik Drosselmeier is, így a babák életre kelnek, s különböző táncokat mutatnak be az ifjú pár tiszteletére: egymást követik a spanyol, keleti, kínai táncok, s a lendületes orosz trepák után három gyerek zárja a bemutatót egy rokokó pásztortánccal. A híres rózsakeringő a szerelmespár kettősét követi: a zene és a tánc a beteljesült szerelem boldogságát árasztja.
Újból felhangzik az utazás megejtő muzsikája, s vele utazunk vissza a valóságba. Ismét ágyában látjuk Máriát. A bűvös álom elröppent, csak a diótörő-baba maradt meg a széken. A kislány odaszalad, boldogan magához öleli.

A Diótörő a Pécsi Nemzeti Színházban

A Pécsi Balett elmúlt negyedszázadát ismerve nem hiszem, hogy bárki is egy későromantikus mesebalett bemutatására számított, különösen nem ebben az évadban, a 25 éves jubileum alkalmából. Hiszen köztudott, hogy a Pécsi Balett volt az az együttes, amely az 1960/ 61-es szezontól nem az operai tradicionális repertoár átültetésére, hanem egy addig nálunk járatlan – vagy alig járt – út kimunkálására szerveződött, éppen a romantikus nagybalettek szemléletétől és formálásmódjától eltérő, „mai” életérzések és gondolatok korszerű táncszínpadi megjelenítésének vágyával és céljával indult. S a pécsi együttes – változó színvonalon és sikerrel, formákban és alkotókkal, de mindvégig Eck Imre irányt szabó művészeti irányítása mellett – azóta sem lett hűtlen ehhez a negyedszázada kitűzött célhoz, ami sosem jelentette egyben a hazai és egyetemes baletthagyománnyal való végleges szakítást. A Diótörő mostani műsorra tűzése azonban mégsem illik bele az együttes korábban kialakult profiljába, s így felmerül a kérdés: továbbra is a két és fél évtized alatt kiformálódott, sajátosan modern úton jár-e majd az együttes, vagy újfajta arculat kialakítására törekszik.
Tóth Sándor – aki betanította, s részben koreografálta a Diótörőt – alkotásaival mindig is a neoklasszikus hagyományok továbbéltetője volt a tradícióival sokkal látványosabban szakító, s tökéletesen egyéni utat járó Eck Imre mellett. Különösen az utóbbi évadokban, a Pécsi Nyári Színház nyújtotta lehetőségeket kiaknázva Tóth Sándor még erőteljesebben fordult nemcsak a klasszikus táncnyelv, hanem a hagyományos nagybalett felé is, így a – prózát-zenét-táncot ötvöző – Rómeó és Júlia mellett A bahcsiszeráji szökőkút pécsi változatára emlékeztethetünk, s ebbe a vonulatba sorolható a Diótörő bemutatása is.
Csajkovszkijnak erre a kései zenéjére először Lev Ivanov készített koreográfiát a pétervári balettfejedelem, Marius Petipa szcenáriuma alapján. Ezt a változatot hazánkban soha nem játszották, viszont a balett 1934-es Vajnonen-féle verziója 1950-es átvétele óta több százszor ment már a budapesti Operaházban, s jelenleg is a repertoár (többnyire karácsony tájéki) sikerdarabja.
Tóth Sándor azonban nem ezt a patinásnak tekinthető Diótörőt hozta el Pécsre, s arra sem vállalkozott, hogy teljesen új balettet írjon, számba véve a pécsi együttes színházi és technikai lehetőségeit. Balettjének első felvonásában így a karácsony esti történet epizódjai – a vendégség, az ajándékozás, Marika álma a hős Diótörő-ről, s az álnok Egérkirályról, valamint kettejük csodálatos átváltozásáról – játszódnak le, a második felvonás pedig már maga a divertissement, így megbillen a részek dramaturgiai egyensúlya, amit az sem egyenlít ki, hogy Tóth mind a cselekményes, mind a táncrészekben nagyrészt hűséges maradt Vajnonen verziójához. Az a néhány rész viszont, ahol eltér tőle, nem nevezhető szerencsésnek, mert épp a legszebb koreográfiái tételek – mint a hópelyhek tánca és a rózsakeringő – vesznek így el. Tóth a mesei cselekménybe is hoz új elemet, hiszen színpadán Marika nem kicsi leányka, hanem már serdülő nagylány, aki ezért nemcsak tágra nyílt szemű bámulója a megálmodott baba-harcnak, hanem részt is vesz a hatalmas Egérkirály elleni küzdelemben.
A gyereksereg a nézőtéren azonban mindezek ellenére is nagy örömmel fogadja a produkciót, legfeljebb csak a nagyobbak sajnálhatják, hogy a hideg-merev gépzene mennyire ellentmond a mesei atmoszférának.
A Pécsi Balett művészei számára ez a klasszikus iskolázottságot megkövetelő balett igen nagy erőpróbát jelent. Igaz, mindnyájan képzett klasszikus táncosok, de a pécsi műhely általában alig ad módot arra, hogy folyamatosan ilyen jellegű feladatokban lépjenek fel, s ez nagyon rányomja bélyegét az előadásra. Solymos Pál ugyan ideális Herceg: nemes tartású, szép vonalú, elegáns és virtuóz, Zarnóczai Gizella azonban – aki már évek óta a társulat legbiztosabb technikájú művésznője – nem igazán otthonos ebben a finomkodást és egy kis mesterkéltséget is igénylő szerepben. Ha valaki ma ideális modern balerina – s nem csak Pécsett! –, Zarnóczai Gizella biztosan az. Kár, hogy az igazi nagy szerep eddig elkerülte, holott technikája és személyisége rég készen van!
A kisebb szerepek előadói közül Körmendy László fiatalos hévvel hókusz-pókuszol Drosselmei varázsköpenyében, Hajzer Gábor pedig délceg Egérkirályként ármánykodik az apró Diótörővel szemben. A babák (Bohóc: Váradi M. István, Baba: Paronai Magdolna, Néger: Lencsés Károly) egészen kiválóak, mint ahogy a kínai (Kovács Zsuzsa és Ábrahám Zoltán) és orosz pár (Baráth Ildikó és Pásztor Sándor) is stílusos. A spanyol és keleti tánc koreográfiailag erőtlen, a rózsakeringő viszont – bár ötletes és virtuóz – úgy eluralkodik a divertissement-on, hogy szinte különválik a balett egészétől. (A gyerek-szerepeket Bártfai Márta növendékei és a pécsi Művészeti Szakközépiskola tánc-tagozatosai táncolják megbízható színvonalon.)
Legvégül három táncost szeretnék még megemlíteni, akik az együttes megszületése óta részesei a munkának, s ma is színpadon vannak: Domján Mária és Domján Tibor ifjú és temperamentumos Nagymamát és Nagypapát teremtett a Diótörő-ben, Rónay Márta pedig gyengéd szeretető Dadát, aki ugyancsak fiatalosan „tipegett" kedvence, a kis Marika körül.

Fuchs Lívia // Dunántúli Napló, 1985. február 21.