Arckép – Hetényi János

– Kutas Mária –

A Pécsi Balett budapesti vendégszereplése után a Faust-szimfónia főszereplőjével, Hetényi Jánossal beszélgetünk. Arra kérem, mondja el, pályafutásának milyen állomásain keresztül érkezett el ennek a szerepnek megformálásáig.
Sokáig a gyerek lelkesedésével néztem a szakmámat. A Balettintézetből átjártunk az Operába, rajongtunk egy szerepért, egy szé­pen dolgozó táncosért, vagy egyszerűen, mert tetszett a zene... Ta­lán nem is éreztem akkor, hogy belőlem valaha komolyan táncos lesz.
Pécsett az első évben Eck Imre engem is kipróbált. A Concerto a szivárvány színeire Fekete szerepét kaptam meg, kettős szereposz­tásban Tóth Sándorral. Nem váltam be. Nem tudtam még használni se kezem, se lábam. Aztán éveken át sok kis feladatot kaptam, néha egy fontosabb duettet is. De ha főszerepet táncolhattam, az mindig vélet­len szerencse volt: valaki elment vagy megbetegedett, és be kellett állnom helyette.
Amikor Olga Lepesinszkaja nálunk járt, javasolta, hogy menjünk tanulni a Szovjetunióba, Árva Eszter meg én. 1964 végén utaztunk Kijevbe. Olyan világba kerültünk, mint a balettintézeti volt: a ro­mantikus repertoárt játszották. Állandóan benn ültünk a színházban, néztem a darabokat. Csakhogy már más szemmel néztem! Nem Pécsre ke­rülve értettem én meg, hogy a Pécsi Balett valami újat hoz létre, ha­nem ekkor... Addig? Megkaptam az egyik szerepet, nem kaptam meg a má­sikat – és munka közben nem voltam tisztában a lényeggel. Mert hiába, ha próba után leülök, józan fejjel elgondolom, hogy biztosan igaza van az Imrének, nem jól csináltam, azért mégis van egy kis sértődés. Hogy miért vagyok én olyan rossz? Nem lehetek olyan rossz! Kijevben jöttem rá, hogy nemcsak arról van szó, mit nyújtok én a színpa­don, hanem hogy az együttesünk közösen mit akar nyújtani. így kezdő­dött.
És a felismerés után hogyan folytatódott?
Hazajöttem, és három nap alatt be kellett állnom az új bemutató főszerepébe, a megsérült Tóth Sándor helyett. Eltáncoltam az előadást, és utána megkérdeztem Eck Imrét, hogy miről szól a darab. Kikénysze­rült belőlem a kérdés. És kicsit bízni kezdtem magamban, mert ő nem vette észre az alakításból, hogy nem tudom. Hiszen biztosan szólt volna, ha rosszul csinálom, nem olyan ember, aki hagyja... Különösen akkor még. Most már sokszor azért vagyok mérges, mert nem szól.
A következő évben, Bartók Concertójában megkaptam az első nagy főszerepemet. Akkor már komolyan készültem magamban: megfogalmazásokat találtam ki, a „mondataimat”, amelyeket a színpadon közölni akarok.
Eck Imrével nagyon jó munkakapcsolatunk alakult ki. Azóta tudom és vallom, hogy a koreográfusnak hagynia kell a táncost dolgozni. Majd­nem azt mondom: koreografálni!
A Concertóval egy időben próbáltuk a Mandarint, ahol a színpadon is együtt dolgozhattam Eck Imrével. És létrejött a csodálatos Csodála­tos mandarin. Ennél jobbat én még nem láttam. Egyszerű, tiszta, vilá­gos – minden tekintetben jó. Azt hiszem, egyhamar nem is lehet túlszár­nyalni.
A Bartók-est sikere után következett a többi főszerep?
Nem. Egyszerűen csak sok munka következett. A Concertohoz hasonló jelentőségű szerepet tulajdonképpen öt évvel később koreografált nekem újra Eck Imre: a Nyári estében.
Ez a nagy kihagyás rosszul esett?
Nem is vettem észre, annyi dolgom volt. Csak most, utólag látom. Abban az időben tudatosodott bennem, hogy én – lassú vagyok. Van­nak művészek, akik egész fiatalon mindent tudnak, kiforrott egyénisé­gek és zseniális gyorsasággal alkotnak. Én nem vagyok ilyen. Testileg is lassan értem, hirtelen nőtt, gyenge, hosszú fiúból elég későn erő­södtem meg. És sokára is értettem meg, miért kell dolgoznom és hogyan. Ezt ki kellett várni. Nekem is, és annak is, aki dolgozni akart velem.
De a Nyári este már az érett időszakban készült?
Talán. Azt nagyon szerettem. Külön öröm volt, hogy először tán­colhattam együtt Bretus Máriával úgy, hogy a darabot az építi fel, ahogy mi ketten válaszolgatunk egymásnak.
Azt hiszem, a Nyári este óta mondhatom: most már nemcsak énrám számítanak az együttesben, hanem én is számíthatok rájuk. Azóta minden év meghozta a maga fontos feladatát. Igaz, ez nem feltétlenül bizonyít­ja a képességeimet, kényszerűség is lehet, mert most már én vagyok a régi csapatból az egyetlen férfi szőlőtáncos, aki megmaradt.
Melyik volt a következő fontos feladat?
A Szonáta. Nagyszerű szerep! A darabot pedig olyan színvonalúnak tartom, mint a Csodálatos mandarint. Nem lehet és nem szabad változtat­ni rajta semmit.
Milyen próbahangulatban születik egy ilyen darab?
Eck Imrével most már nagyon jól ismerjük egymást. Ha csak annyit mond: „Ezt csináld majd meg, tudod, hogyan”-, akkor én tényleg tudom.
De azért munka közben mindig szemben állunk egymással. Összeveszünk, utáljuk egymást, három napig úgy csinálok, mintha ejteném a próbát, aztán a negyediken azt mondom: most bemegyek, és azért is megpróbá­lok valamit... és ez visz előre bennünket. Nehéz így, de biztosan nem lehet másképp. Ha csak helyeselnék, abból nem születne semmi.
A múlt évben Bartók-mü főszerepét táncoltam: Zene húros hangsze­rekre, ütőkre és cselesztára.  Jelentősebb, jobb balettnek tartom, mint amilyen visszhangja volt.
Szükség van a művészetben a kritika „visszhangjára”"?
Nekem szükségem lenne rá. De honnan vegyem? A kritikákat elolva­som, de nem hiszek nekik. Nem azt Írják le, amit móst láttak, hanem amit tíz évvel ezelőtt kitaláltak rólunk. Ha pedig egy szakmabeli megnéz, jön és gratulál. Nekem ne gratuláljon! Tudom, hogy kötelessé­gének érzi megszorítani a kezem, és nem őszintén teszi. Ne mondja, hogy jaj de szép voltál! Nem érdekel, hogy szép vagyok-e. Ha szép akarnék lenni a színpadon, mannekennek mennék. Azt mondaná el inkább, hogy mit látott, mi az, amit megértett. Majd abból megtudom, hogy tényleg gratulál-e.
A szerepeket sorolva elérkeztünk a Faust-szimfóniáig. Tudom, hogy ilyen bonyolult darab tartalmát nehéz összefoglalni, hadd kérdezzem meg mégis: miről szól a Faust-szimfónia?
Én nagyon egyszerűen értem a darabot. Arról szól, hogy szeretni kell valakit, nagyon, egy életen át – de nem ő az egyetlen az életem­ben.
Tehát egy szerelmi kapcsolatról szól?
Nem nevezném szerelemnek, ez több annál. Nincs szavunk erre a ka­pocsra. Olyan dolog ez, mint hogy itt élek, és a földön csak ezen az egy helyen tudok otthon lenni... A szerelem lehet egy napos, két he­tes, öt éves, aztán elmúlik. De amíg tart, kialakulhat két ember kö­zött egy olyan kapcsolat, hogy a másik mindig társa marad az életünk­nek. Az egyetlen lehetséges társa, mert ezt az életet, így, csak vele tudom leélni.
A darab vége csodálatos. Ott derül ki egymás vállalása. Hogy bár­mit tesz, vállalom, vele megyek. Gyötrődve, kínlódva, de megteszem ér­te, amit senki másért. így kap ő bizonyosságot, hogy én az ő másik én­je vagyok. És a mi küzdelmünk belső harc.
Valóban csak a két főszereplő viszonyáról szólna ez a sokszerep­lős mű?
Nem láthatom kívülről a darabot. Én a saját vonalamat gondolom, és sokszor nem is tudom, mit csinálnak közben a többiek. Lehet, hogy éppen elvonják a figyelmet arról, amit én tisztán elmesélek?
Vagy hozzáadnak más dolgokat is.
Lehet. De én erre nem figyelhetek. Az egész darabban egy pilla­natnyi üres járatom sincs. Nagyon ritka, hogy megnyalom a szám. Jól meg kell gondolnom, mikor tehetem meg a 65 perc alatt. Arra, hogy má­sokat figyeljek, igazán nincs lehetőségem. De nem is akarom! Ha másra figyelek, már lazítottam.
Hogy lehet megteremteni ennek a több mint egy órás színpadi ala­kításnak az ívét?
A nézőtérről ívnek látszik? Én azt szerettem volna, hogy ennék, a szerepnek ne legyen íve. Ne legyen a kibontakozás után tetőpontja, és aztán ereszkedő lezárása. Hanem egyre csak fölfelé menjen... Ezért szeretnék még utána is kirohanni a ruhatárba, hallgatni az embereket. És hazamenni velük, ott lenni köztük, akik látták. Mert ott is folyta­tódnia kell.
Milyen szerepe volt a darabbeli „mondatok” kitalálásában az élettapasztalatnak?
Ez a szerep nem olyan feladat, amit fiatalon kirobbanó tehetség megcsinál. Ilyen hosszú, nehéz élettel nem születhet senki. Ezt végig kell járni. Meg kellett ismernem ahhoz, hogy megmutathassam.
Vagyis a lassú érés megteremtette a maga sajátos művészi lehető­ségeit?
Elképzelhető. Csakhogy ez táncosnál nagyon veszélyes játék. A mienk fiatal szakma. A tánc olyan fizikai teljesítményt követel, ami­re csak fiatal szervezet képes... Hogy meddig lehet egyensúlyozni a teljes értékű fizikai erőnlét időszaka és a művészi érettség kora kö­zött, nem tudom.