A látomás a műhelyekben ölt testet

Eck Imre nem gyűjtött cikkeket és fotót. Soha nem nézett hátrafelé. A „má”--ban hitt és a szüntelen kemény munkában, amely megtenni a holnap gyümölcsét és a produkciót.
A színház jubileuma alkalmából most mégis azt kérjük Eck Imrétől, hogy gondoljunk vissza arra az időre, amelyet a színházban töltött, és gondoljunk azokra, akikkel itt nap mint nap találkozott. Ők a tanúi annak a nevezetes áttörésnek, – amely után jöhettek újabb nevek, együttesek, stílusok – mindörökre Eck Imre nevéhez kapcsolódik a magyar táncművészet történetében.
Eck Imre arra a kérdésre, hogy hol érezte magát legjobban a szín­ház épületében – valami váratlan dolgot mondott. Nem azt, hogy a pró­bateremben, ahol a művek születtek, és nem is a szent színpadon – hanem a műhelyekben. A festőműhelyben, a varrodában, meg az asztalosműhelyben. Ott nem a művek filozófiájáról volt szó, hanem az anyagok természeté­ről – méretekről, mennyiségről, a hatásról. Vagyis arról, hogy miként ölthet testet az a látvány, látomás, amit a festő Eck Imre gyakran és könnyedén a papírra is vetett. Eck rendkívül értékelte azt a szakmai tudást, amit a műhelyekben tapasztalt, a mesterek pedig örültek, hogy köztük van, ezáltal érezték az ügy, és saját személyük fontosságát. Így voltak Eck Imre jelenlétével a művészek is, táncosok, színészek, valamint az énekesek és muzsikusok – hiszen számos operát is ren­dezett. Tanultak tőle. A zsenialitást nem lehetett, de a munkatempót, szívósságot, a célhoz való konok ragaszkodást – igen. És azt, hogy mindenki a maga belső útját keresse akkor is, ha ez nehéz és mást várnak el tőle.
Eck Imre régebben mindenütt megjelent, premiereken, kiállítás- megnyitókon, városi eseményeken. Mindig elegánsan és derűsen. Mostanában alig látjuk. Néha tesz egy sétát a Király utcában. A színházba ritkán tér be, de olyankor örülünk, hogy köztünk van.