Változatok egy találkozásra

A Pécsi Balett több szándék szerencsés találkozásának köszönhette létrejöttét. A forradalom utáni konszolidációs időszak elején a kultúrpolitikának decentralizációs tervei voltak: vidéken is létre kívántak hozni opera-, illetve balett-társulatot. Miskolc városa, melynek elsőként felajánlották, nem kívánt élni a lehetőséggel. Pécsett azonban kedvezően fogadták az ötletet, mert az ’50-es évtized végén a Pécsi Nemzeti Színház vezetése többtagozatú színházzá kívánta bővíteni a teátrumot. Mindez azonban még kevés lett volna ahhoz, hogy a Mecsekalján megszülessen az első hazai modern táncegyüttes.
Köztudomású, hogy a Pécsi Balett első bemutatójára 1961. január 3-án került sor a Pécsi Nemzeti Színházban. Az talán kevésbé ismert, hogy a színházban ekkor már másfél éve dolgozott egy balettegyüttes, Téry Tibor vezetésével. Az ős-Pécsi Balett jelentősége nem két önálló balettestjében rejlett, hanem az itt debütáló, a későbbi Pécsi Balett magvát alkotó fiatal táncosokban. Mellettük a második balettest elkészítésében vendégkoreográfusként részt vett Eck Imre, aki a Magyar Állami Operaházat elhagyva önálló vidéki balettegyüttes megteremtéséről szőtt álmokat. Céljai megvalósításához több képzett táncosra volt szüksége. Kultúrpolitikai akaratból így szerződött a városba az Állami Balettintézet végzős osztályának nagyobb része – mindössze négyen kaptak fővárosi szerződést. Az egy irányba mutató szándékok metszéspontjában az 1960/61-es évadban kezdte meg munkáját a társulat. Talán véletlen, mindenestre beszédes, hogy Eck egyik első koreográfiája a „Változatok egy találkozásra” címet kapta, és ez volt az a balett, melyet a Pécsi Balett a következő 57 év során a legtöbbször táncolt el.
A társulat kezdetben számtalan nehézséggel küzdött. Az első bemutató három darabját – melyek a következő évek repertoárjának gerincét alkották – ugyan telt ház előtt mutatták be, ám a közönség nagy része a fővárosból érkezett. A következő előadásokon pedig alig töltötték meg pécsi érdeklődők a nézőtér felét. A tárgyi feltételek sem voltak ideálisak: nem létezett valódi balett-terem, a fizetés pedig alig fedezte az albérletek költségeit.
Az együttest a helyi közösség és közönség csak lassan, fokozatosan fogadta be. A határozott kezdeti lépéseket követő bizonytalan fogadtatás azonban hamarosan nem sejtett sikerré változott. A Pécsi Nemzeti Színház kis méretű színpada, a társulat kis létszáma (20 fő) nem tették lehetővé a romantikus balett repertoár adaptálását. De Eck célja nem is ez volt. Új, eredeti, egyfelvonásos darabokból szerkesztette a balettesteket: új zenével, új témákkal, új ábrázolási eszközökkel.
Eck Imre szokatlanul gyors koreografálási tempója, és Magyarországon mindmáig páratlan termékenysége lehetővé tette, hogy a Pécsi Balett néhány év alatt saját, eredeti művekből álló repertoárt mondhasson magáénak, mely rövidebb lélegzetű cselekményes és szimfonikus táncművekből állt.
A cselekményes művek mind kortárs magyar zeneszerzők műveire készültek: a koreográfus és a zeneszerző együttműködésével, közösen meghatározott művészi célok szellemében. A hatvanas évek elején magyar zeneszerzők egész sora dolgozott a Pécsi Balettel. A bemutató előadások fórumot teremtettek olyan zeneműveknek, amelyek máshol akkor még nem szólalhattak meg.
A balettek témái távol álltak mindattól, amit korábban a hazai táncszínpadon látni lehetett, ám illeszkedtek azokhoz a problémafelvetésekhez, melyek az 1960-as évek első felében izgatták a fiatal művészeket, értelmiségieket: elnyomók és elnyomottak konfliktusa, a közelmúlt traumái, a szerelem és párválasztás nehézségei. A cselekményes művek témaválasztása tükrözte a korszellemet, amely a táncszínpadon mégis egyedi és szokatlan volt. Éppúgy, ahogy a szimfonikus balettekben testet öltő formanyelvi kísérletezés. Vállaltan műhelygyakorlatoknak tűntek, és egy új, a klasszikusból táplálkozó, de azon túllépő, modern táncnyelv megteremtésének igényét tükrözték.
A Pécsi Balett hőskorában avantgarde-nak számított és a progressziót jelentette. Bemutatói a kezdeti érdektelenség után fokozatosan fontos kulturális eseménnyé váltak. A fővárosi szakmabeliek, művészek, értelmiségiek tömegesen érkeztek Pécsre. A város közönsége pedig néhány évad alatt nem csak hozzászokott a különleges társulathoz, hanem büszke is lett rá.
Pécs az 1960-as években rendkívül aktív kulturális életet élt. A paletta nagyon színes volt: az elit kultúra reprezentánsain túl megjelentek a tömeget kiszolgáló szórakoztató intézmények is. A nemzetközileg is ismertté váló táncegyüttes mellett meghatározó művészeti műhely volt a Bóbita Bábszínház és a Jelenkor irodalmi folyóirat. Martyn Ferenc körül fiatal képzőművész-garnitúra tűnt fel, akik a modern törekvések kitűnő hazai képviselőivé váltak. 1965-ben első alkalommal itt rendezték meg a Magyar Játékfilmszemlét, melynek a következő években is Pécs adott otthont. Sőt, ekkoriban nyitotta meg kapuit a Pécsi Állatkert és a Vidámpark is.
A kultúra mellett korábban sosem látott fejlődésen ment át a város gazdasága. Az 50-es években megindult erőteljes iparosításnak, többek között a két gigászi bányavállalatnak köszönhetően Pécs lélekszáma az országos átlagnál dinamikusabban emelkedett. Új városrészek nőttek ki a földből és a csendes városka meghatározó gazdasági-kulturális centrummá vált. Egy újabb változat egy szerencsés találkozásra: a város gazdasági teljesítőképessége illetve a kulturális élet szereplőinek tehetsége és szándékai egymásra találtak. A későbbi időszakban ez az egymásra utaltság persze nem a kultúrának kedvezett. A ’80-as évtized közepétől érzékelhető gazdasági visszaesés az olyan költséges intézményeket, mint a színház (és ezen belül a balett), érintette talán a legérzékenyebben. De a város következetesen ragaszkodott balettjéhez és az is Pécshez.
A helyi kultúrpolitika irányítóinak már a hőskorban fontossá vált az együttes, mely ekkoriban csak felszínesen kapcsolódott a városhoz. A tagok többsége nem helybeli volt. Albérletben laktak, művészlakás hosszú ideig nem jutott táncosoknak. Eck sok időt töltött a fővárosban, ahol koreografált, tanított, részt vett a táncélet szervezésében. Nagy kérdés volt, hogy az évtized végére a húszas éveik vége felé közelítő, éppen ezért stabilabb egzisztenciára vágyó táncművészek miként tarthatóak Pécsett, és miként őrizhető meg a régi lendület.
Az Aczél György nevével fémjelzett országos kultúrpolitika már az évtized elején felfedezte a Pécsi Balettben rejlő potenciált. A társulat a tűrt és a támogatott határmezsgyéjén dolgozott. Az irányvonal eltért a hivatalostól, de külföldön jól felmutatható példaként szolgált. Elsőként két testvéri szocialista országba utaztak, majd következett a Világifjúsági Találkozó Finnországban. 1963-tól pedig külföldi impresszáriók bevonásával megkezdődött a nagy nyugat-európai menetelés: NSZK, Nagy-Britannia, Luxemburg, Svédország, Norvégia, Olaszország; sőt az évtized végén az Egyesült Államokban is fellépett a társulat.
A legnagyobb izgalom azonban az 1967-es szovjet turnét előzte meg. A fiatal Pécsi Balett Moszkvába készült, a klasszikus balett fővárosába, és a korabeli beszámolók alapján a megmérettetés sikeres volt. Záporoztak a társulathoz a legmagasabb rangú állami és kulturális vezetők gratuláló táviratai. Innentől a Pécsi Balett a város talán legfontosabb kulturális exportcikkévé vált. Ezt a rangját mind a mai napig őrzi.
A rendszeressé váló külföldi turnék és fesztiválszereplések mellett az együttes 1962-től sokat szerepelt a fővárosban, leginkább az Egyetemi Színpadon, a Madách Színházban és nyaranta a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Egymást követték a TV-felvételek. 1967-től a Filharmónia szervezésében „Kis műsor” néven indult példátlanul sikeres vidéki előadássorozat, melynek során apró falvak kultúrházaiban és színházzal nem rendelkező kisvárosok művelődési házaiban találkozhatott a közönség a modern tánc legfrissebb törekvéseivel. A táncosok országos ismertségét növelő kulturális misszió fokozta munkaterhelésüket is. Bár a tájelőadások nem érintették a társulat egészét, az egyre gyakoribbá váló távollét súrlódásokat okozott a Pécsi Nemzeti Színházzal, melynek új vezetése a zenés és operaelőadások biztonságos, tervezhető megtartását várta el.
Hogy mennyire volt ekkor pécsi a Pécsi Balett, jól jelzi néhány szám. 1967 végéig a pécsi előadásokra 66.000 néző váltott jegyet. A külföldi fellépéseket alig látták kevesebben: 62.000 fő. Ezen felül 40.000 fő volt a budapesti, és nagyságrendileg ugyanekkora a más vidéki helyszínek látogatottsága, azaz a teljes nézőszám alig harmada volt pécsi. És egy másik adat: az első évad 24 előadása az 1966/67-es évadra gyors ütemben 108-ra ugrik.
Mindeközben a munkakörülmények alig változtak, a táncosok létszáma érdemben nem emelkedett, a fizetés pedig nem volt arányban a végzett munkával és a prózai művészek juttatásaival. A feladatok sűrűsödése is komolyabb menedzselést kívánt. A belső feszültségek és a hőskort követő kihívások eredménye egy puccs lett 1969-ben. A táncosok megelégelték a helyzetüket és az együttes alapító szólistáját, Tóth Sándort kívánták vezetőnek, akit régi barátság és munkakapcsolat fűzött Eckhez. Ez is hozzájárult, hogy a konfliktus kompromisszummal végződött, és nem erodálta tovább az együttest: Tóth Sándor nem táncolt tovább, balettigazgatóként átvette a menedzselési feladatokat, Eck pedig művészeti vezetőként folytatta a munkát. A Városi Tanács ezzel párhuzamosan ígéretet tett a körülmények javítására, a gyakorló terem felújítására, a béremelésre és a létszámbővítésre.

A forma átváltozásai

A következő korszak páratlanul gazdag a bemutatók számát és formáját tekintve. A kultúrkapcsolatoknak köszönhetően már az 1960-as években érkezett orosz balettmester a társulathoz, Olga Lepesinszkaja személyében. A kubai Alberto Alonso meghívásával kezdetét vette a külföldi vendégkoreográfusok alkalmazása. Eck korábban már néhány alkalommal átengedte a koreografálást, így próbálhatta ki magát Tóth Sándor és Fodor Antal is. Ők azonban a társulat tagjai voltak, nem kívülről érkezők. Az együttesalapító nehezen adta ki a kezéből a varázspálcát, de a változásra szükség volt. A Pécsi Balett eddigre már túl volt első egész estés balettjein, a siker pedig korántsem volt olyan kirobbanó, mint a kísérletező szakaszban. Míg a Margitszigeten bemutatott „Don Juan”-t kedvező kritika fogadta, addig a „Pokoljárás”-nak inkább elutasításban volt része.
A 1970-es évek első fele több újdonságot is hozott. A lendületet az ötnapos jubileumi ünnepségsorozat adta. A jeles alkalomra nem csak Eck készített új műveket, Harangozó Gyula két régebbi, klasszikusnak számító koreográfiája is bemutatásra került. A klasszikus balett irányába tett első lépéseket a néptánc felé történő nyitás is követte. A meghívott alkotók mellett Eck évente legalább három-négy táncművet készített, és 1973-tól újra koreografált Tóth Sándor is.
Az elszerződő alapító tagok helyére már korábban is érkeztek fiatal táncművészek, leginkább más vidéki színházaktól, ám a ’70-es évek első harmadában történt meg az érdemi létszámbővítés. A második generációnak tekintett művészek közül a következő két évtizedben többen váltak meghatározókká. Ekkoriban a színházi kötelezettségek hatvan százalékát tették ki a balettelőadások, a maradékot operettek, musicalek, operák táncos betétjei jelentették. A feladatok ellátásához nem feltétlenül volt szükség ugyanolyan magasan képzettségű táncosokra, emiatt a Balettintézet végzős növendékei nem szívesen szerződtek vidékre tánckari tagnak. A helyzetet felismerve Eck kijárta, hogy a pécsi Művészeti Gimnáziumban 1974-től Végvári Zsuzsanna vezetésével színházi táncos képzés induljon, melynek tanárai a társulat tagjai közül kerültek ki. Az iskolaalapítás a következő évtizedekben nyert valódi értelmet, hiszen a folyamatosan fejlődő képzés, főként azután, hogy Uhrik Dóra vette át vezetését, valódi és minőségi utánpótlásbázissá tudott válni.
Az évtized elején folytatódtak a külföldi fellépések, ezúttal állami közvetítéssel, fesztiválokra és főként a harmadik világ irányába: Egyiptom, Tunézia, India, Srí Lanka, Kuba; valamint a szocialista országokba. A hosszabb nyugat-európai turnék elmaradása már előjele volt a változásoknak.

Éden után

A Pécsi Balett második korszakát Eck nagyhatású műve, az életmű-összegzőnek tekintett „Requiem” bemutatója zárta 1976. decemberében. Utólag egyfajta cezúrának tűnhet, ám az alkotók és a társulat munkakedve nem akadt meg. A rendszerváltásig tartó bő évtizedben száznál több táncmű született a pécsi alkotóműhelyben. A körülmények azonban sokat változtak. A Pécsi Balett alig-alig kapott külföldi meghívást. A korábbi sikerek elmaradoztak, a kritika a minőség egyenetlenségére panaszkodott. A rivaldafénybe a Győri Balett került, melynek megalakulása és korai sikerei sok tekintetben hasonlítottak a pécsi példára.
Mindezeken túl kétségtelen, hogy megváltozott a társulat személyi összetétele is. Az alapító tagok közül kevesen maradtak, és rájuk igen nagy feladat hárult. Alig készült olyan darab, melyben Bretus Mária, Uhrik Dóra, vagy Hetényi János nem táncolt.
Időközben változott az ország és változott a város is. A hatvanas évek lázadó művészei egzisztenciát teremtettek. Az avantgarde-on túl egyre fontosabbá vált a popkultúra: a közönség szórakozni vágyott és a színházcsináló Eck Imre Tóth Sándorral partner volt az igények kielégítésében. A Pécsi Balett, mely a kezdetekkor kortárs zeneszerzők műveire táncolt, a ’70-es évek második felétől időnként Boney M-re,  ABBA-ra és Beatles-re is. Ezek azonban csak kilengések voltak. A zenei hangsúly ismert klasszikus művek felé mozdult, ezzel párhuzamosan a balettek között is egyre többször tűntek fel a klasszikus repertoár darabjai.
A Pécsi Balett számára  az 1977-től induló Pécsi Nyári Színház jelentette az innováció új terepét. Eck és Tóth a káptalan utcai Szabadtéri Táncszín hatalmas színpadára nagyszabású, „komplex színházi” produkciókat állított és az együttes sok év után ismét élőzenére táncolt. Ebben az időszakban kezdődött a szoros együttműködés Vidákovics Antallal és az általa vezetett Baranya Táncegyüttessel. A progresszió a Pécsi Nyári Színház kisebb színpadaira költözött – Barbakán bástya, Tettyei Romok –, ahol személyesebb hangvételű kamaradarabokat mutattak be – újra kortárs zeneszerzők kevéssé ismert műveire koreografálva. A táncosok kis csoportja vasárnap délutánonként a Szársomlyó oldalában kialakított Szoborparkban adott elő „balettmatinékat”. A Pécsi Balettnek néhány évre lett egy színházi évadon túli élete is, és ezzel ismét a város kulturális életének motorjává vált. Az évtized közepétől néhány évig a Gyulai Várszínház lett a társulat nyári játszóhelye, bemutatói színhelye.
Az 1980-as évek második fele azonban már hanyatló korszak a Pécsi Balett történetében, amit több tény jelez.
Az együttes-alapító Eck 1983-ban megbetegedett és hosszú lábadozás után sem volt képes annyit dolgozni mint korábban. Uhrik, Bretus és Hetényi befejezték aktív táncos pályafutásukat. A Pécsi Nemzeti Színház épülete életveszélyessé vált, 1986-ban bezárták és az öt évig tartó felújítási munkák alatt az előadások különféle helyszíneken zajlottak. Ezek egyike sem volt igazán alkalmas balett produkciók bemutatására. Az előadások száma meredeken csökkent: az évtized végén a harmincat sem érte el. A Pécsi Balett nem volt vonzó a pályakezdő táncművészek számára.

Az élet állomásai

A rendszerváltással egy ellentmondásokkal teli korszak zárult le Pécsett. Arra senki sem volt felkészülve, ami a következő években történt a város gazdaságával. Előbb a nehézipar, majd a könnyűipar java tűnt el a városból. A pénzügyi lehetőségek beszűkültek és a közelben kirobbanó délszláv háború sem vonzott új befektetőket. A város, mely korábban oly büszke volt kulturális eredményeire, egyszeriben nem tudta biztosítani ugyanazt a hátteret, mint korábban.
Ezzel párhuzamosan a társulat előbb elvesztette Eck Imrét, aki 1990 után már nem volt képes alkotni. A következő esztendő végén a feszültségekkel teli légkörben Tóth Sándor váratlanul bejelentette lemondását. Az új balettigazgatót a színház vezetése Herczog István személyében találta meg. Az NSZK-ban magántáncosi, koreográfusi és együttes-vezetői karriert befutó Herczog István nem volt ismeretlen Pécsett, hiszen 1991 elején vendég-koreográfusként dolgozott a táncosokkal.
Az új vezető határozott koncepcióval érkezett. Külföldön szerzett művészi és vezetői tapasztalatával felvértezve új lendületet adott az együttesnek. A megmaradt kiváló szólistákból, fiatal külföldi táncosokból és a Pécsi Művészeti Szakközépiskola kiemelkedő növendékeiből új társulatot formált.
A Pécsi Balett stílusa neoklasszikussá vált. Herczog István az első években a külföldön sikert aratott darabjait állította a pécsi színpadra, majd új, eredeti koreográfiák is készültek. Az egész estés narratív balettek mellett az évtized végén vendégkoreográfusok kamaradarabjait is láthatta a közönség. A minőségi próbatermi munkán alapuló balettek témában, formában és táncos eszközökben változatosak voltak. A közönség elfogadta és szerette a klasszikus és modern táncot mértéktartóan elegyítő nyelvezetet.Az épület rekonstrukciójával elkészült az új, tágas balett-terem, de a munka- és életkörülmények keveset javultak. A táncosok által ellátott feladatokon belül tovább csökkent a balettelőadások aránya: volt év, amikor a 20 százalékot is alig érte el. A Pécsre szerződő fiatalok érthető okokból másfajta szakmai kihívásokat kerestek, ami nagy fluktuációhoz vezetett. Az ambiciózus táncosok igényelték volna a gyakoribb budapesti és külföldi megmérettetést is, turnékban azonban kevés részük volt. Az évtized második felében ismét érkeztek vendégkoreográfusok, ám a színház pénzügyi helyzete évi egy bemutatót tett lehetővé. Herczog István kilenc évig kormányozta a társulat hajóját a Szküllák és Kharübdiszek között.

Támad a szél

A Pécsi Nemzeti Színház vezetése változásra szánta el magát. A már korábban bevált kettős vezetés modelljétől a Pécsi Balett hatékonyabb menedzselését várták. Balettigazgatónak Keveházi Gábor érkezett, akinek táncosként és koreográfusként évtizedes munkakapcsolata volt az együttessel, a művészeti vezető Egerházi Attila lett.
Más tekintetben is visszanyúltak a korábbi sikeres időszakhoz. Nem egész estés balett produkciókban gondolkodtak, hanem rövidebb táncművekből álló balettestekben. Részben ismét a pécsi középiskolára támaszkodva új társulatot építettek fiatal magyar táncművészekből, akik közül többen a következő évtized vezető magántáncosai lettek. A finn és mexikói turné pedig jelezte, hogy ismét nemzetközi dimenzióba kívánják helyezni az együttest.
A nagy ívű próbálkozás számtalan eredménye és emlékezetes előadása ellenére torzó maradt. Egerházi Attila 2003-ban Debrecenbe szerződött, Keveházi Gábor pedig két évvel később a Magyar Állami Operaház balettigazgatója lett. A Pécsi Balett új vezetőjére várt a feladat, hogy stabil munkakörülményeket teremtsen, és közben megtalálja az egyensúlyt a Pécsi Balett hagyományos értékei, a közönség igényei és a változó környezet között.

Nem adom fel

Sok évtizedes, küzdelmes munka vezetett el a Pécsi Balett 2017-es önállóvá válásához, mely a társulatból érkező új balettigazgató, Vincze Balázs érdeme. Az önállósodás elérésében nagy segítségére volt dr. Hoppál Péter akkori kultúráért felelős államtitkár. Az új balettigazgató felismerte, hogy csak akkor növelhető újra a Pécsi Balett szakmai presztízse, ha rendszeresen megmutathatja magát a fővárosban és külföldön, ezt pedig csak a színházon belüli nagyobb önállóság elérésével, végső soron a teljes szakmai és jogi függetlenség kivívásával lehet elérni.
Vezetői megbízásával szinte egy időben eldőlt, hogy Pécs sikeresen pályázott a 2010-es esztendő Európa Kulturális Fővárosa címére. A kultúra, és ezen belül az olyan értékteremtő műhelyek, mint a Pécsi Balett, nagyobb figyelmet és több törődést kaptak. Vincze Balázs jól sáfárkodott a kedvező lehetőségekkel. A fennállásának 50. esztendejét az EKF évében ünneplő Pécsi Balett a rendezvénysorozat egyik főszereplője lett és a lendület nem tört meg. Folytatódott a társulatépítés munkája, melynek eredményeként egy erős, összetartó és szakmailag nívós együttes jött létre.
A Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó 2007-es létrehozásával Vincze Balázs megteremtette a táncszakma egyik legfontosabb fesztiválját, ahol a pécsi közönség a legjelentősebb hazai műhelyek és kiváló külföldi együttesek munkájába kaphat betekintést.
Vezetésével a Pécsi Balett modernizálta az eck-i víziót: az előadások egyéni, karakteres táncnyelve igen széles spektrumból építkezik. A tánc szerves egységgé formálódik az innovatív vizuális és a dramaturgiai megfogalmazással, így a táncszínház legjobb hagyományai valósulnak meg a színpadon.
A mai Pécsi Balett új táncirányzatokat bátran felvállaló együttes, amely a legkülönbözőbb stílusok és műfajok széles skáláját tartja repertoárján: ifjúsági- és gyermekelőadások, beavató színházi produkciók, fesztiválokra szánt progresszív darabok, továbbá irodalmi művek alapján készült balettek, táncjátékok – jó arányban. A koreográfiák egy részét neves hazai és külföldi vendégkoreográfusok készítik.

Újjászületés

A társulat 2017-ben hagyta el a Pécsi Nemzeti Színház épületét, és lelt új otthonra a Zsolnay Kulturális Negyedben, mely székhelyként tökéletesen harmonizál a Pécs 2010 – Európa Kulturális Fővárosa program vállalásaival, szemléletével. Szimbolikus jelentése van annak, hogy Pécs városának két fontos, könnyen exportálható márkaneve, a ’Zsolnay’ és a ’Pécsi Balett’ hivatalosan is összefonódott.
Az újonnan létrejövő Pécsi Balett NKft. ügyvezetői feladatait 2017. január 1-től Vincze Balázs látta el. Bajnai Ágnessel mindent megtettek az önálló működés tárgyi és személyi kereteinek kialakítása érdekében. 2017 októberétől az alapító tag Uhrik Dóra lett a cég ügyvezetője, kinek neve elválaszthatatlanul összeforrt a Pécsi Balettel: közel hat évtizede dolgozik a társulatért. Vincze Balázs művészeti vezetőként irányítja a szakmai munkát. A Zsolnay Kulturális Negyed rezidens balettegyütteseként a Pécsi Balett önálló működése lehetővé teszi, hogy a tánc univerzális nyelvén Pécs városát képviselje itthon és a nagyvilágban, s ezáltal misszióját újra szabadon tudja teljesíteni.